Csurafi Zsófia: egy

és ha te voltál az?
és ha én voltam...
minden nappal közelebb hozzád, hozzám
aki érez, ért és ölel,
kérés nélkül véd, óv,
őrzi minden titkod és hiszi igazad,
tudja szemedben a csodát és
látja vélt és valós ábrándod, mert
lélekben egy és ugyanaz veled
egy csipetnyi te megfűszerezve velem.

Csurafi Zsófia

Válóczy Szilvia: Melletted nem félek

Sietve halad tovább minden gondolat,
S mikor Rád vetem arcomat,
Mosollyá olvad az egész világ...
Mert nem találok Benned semmi hibát.
Majd megjegyzem magamban:
Igen, érdemes volt, minden szavamban
Átadnom Neked mindazt, mit érzek,
S azt, hogy Melletted nem félek
Semmitől...

Órákban robban a percnyi pillanat,
S mikor újra hallom hangodat,
Mosollyá hevít a körülöttem rajzó tér...
Látom, hogy ez a szerelem hová ér,
Majd megjegyzem magamban:
Nincs már anyag a magas falakban,
Omlik minden, titkok, képek
S Melletted mégsem félek
Semmitől...

Válóczy Szilvia

Szakáli Anna: Ott leszek...

Ott leszek én fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes gyönyör futó sóhajában...

Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád esdeklő-szelíden,
álmaimmal fénylő hajnal játszik,
szemem villan szerelem tüzében.

Ott leszek én, visz hozzád a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.

Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
időfonta egy testben, lélekben.

Szakáli Anna

Kormányos Sándor: Versbe írlak

Megírlak majd, hangjaid
mind-mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...

Kormányos Sándor

Komáromi János:...a neveddel alszom el

amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
...a neveddel alszom el

zárt szemhéjjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
...a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
...a neveddel alszom el

Komáromi János

 

első napon

erdő-mélybe szöktem

neved ízével,

és elrejtettelek

a holdfény

nappali

láthatatlanságába

de a mezítelenre

vetkezett fák ölén

felfedtek

a levélerezetre írt

melódiáim

másnapra

a víztükör csalfa

felöltőjének

zsebébe varrtalak

hogy ár-apály

vágyai el ne mossanak

belőle

de gyöngyhalászként

igaz kincsedet

kutatva merültem

mélyedre

és

utolsó lélegzetemmel

felszínre hoztalak

 

harmadnapon

megsimítottam

mellkasom tétova

pulzálását

és bőröm alá

karcoltalak

a tegnap

homokjából

 

mára

foltozott lélekruhám

tenyérnyi

szakadatlansága

vagy...

Moha

Asztalos-Varga Csilla: tükrök

tükrömmé váltál, hogy ragyoghassak Benned
hited úgy fénylik, ahogy a csillagok táncolják
a fekete égre fényükkel jeleinket
s én sima tükröd lettem
minden ujjnyomot, minden karcoló szót, minden
megkopott ívet együtt simítunk ki Benned,
s bennem, ahogy apró darabokká hullok
tekinteted előtt
porrá zúzott fényeim szétszórják tükörképedet,
s hullócsillagként térnek vissza vállaim ívébe

ha nem látsz is, Veled vagyok
szétzúzott üvegkristályként hatoltam bőröd alá
megcsillan benned az egész világ, beléd hasít
eltévedt világom.

S, ha olykor fájdalmasan lüktet, ne akard kitépni,
ha tündérfénnyel megcsillan pórusaidon át,
képzelj egy mosolyt oda, ahol most az űr keresi helyét...

 

Asztalos-Varga Csilla

Reviczky Krisztina: Útfényező

Lemosom rólad,

ha szóömlenyek

dagonyáznak lelkeden.
Csöndre intem
az időt, miközben
zavarában ujjperceket
ropogtat. Citrommal
dörzsölöm, fényesítem
a májfoltos utat.
Megtérítem a
kegyes sorsot, ha
kegyetlenkedik.
Napsárga csokorba
kötöm, mikor
avarrá érik
a nyár. Telepítek,
ha nincs elég
vers a tóban.
Stoppolok, ha szakad
a membrán,
valóra váltom,
ha emlékeid álmodtad.
Tüzet rakok, hogy
az Iszony elégjen,
minden kínt
vállalok helyetted,
hogy boldoggá tehesselek.

Reviczky Krisztina

Maretics Erika: Magam

Nézd, minden alakul,
változik a téli táj.
Ezen a színtelen reggelen
fény lopódzik be az ablakon.
A friss öröm
kísér
de a gyanú még lakótársam,
makacsul, tenyerem alatt lapul.
Csípőd ritmusa erőt ad,
könyörtelen kergetem
az illanó, rosszindulatú
átkokat.
Nézz meg jól,
bennem minden változik,
szememben a barna színhez
arany pontok vegyülnek.
Mosoly-bársony ömlik
testemre, hozzád bújok,
kérlek,
védj meg békétlen
önmagamtól.

Maretics Erika

Dworák Etela: Nézlek

Nézlek.

Engedd, 

ne szólj semmit,

 benned ébredek.

Szemed kérdez,
 mosolyod csodákról zenél. 
 Féltve ringat egy kéz...

...résnyi fényben,
 csillagporos réten veled táncolnék...

Dworák Etela

Hepp Béla: Az vagy...

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest
ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod
ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,
mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,
most a csend, vörösben ingó gyertyafény
pillanatnyi  bája köt, nem érdekel

vallomásom, vak sorokba font remény.
Nem tudom, szíved mi módon értem el,
vagy nekem, s maradj örökre az enyém.

Hepp Béla

Nagy Ilona: A zene tovább szól...

Csak hallgatom a zenét. Mégis érzem, hogy lágy hullámok ringatnak, s szeretve simogatják a bőrömet. A  víz kellemesen hűvös. Néha belecsap az arcomba egy-egy hullám, s a tenger csak zúg - egyre zúg...A sziklákon nagyokat csobbannak a korall-kék hullámok, és felajzva térnek vissza a tengerbe. Aztán habosan tovasuhannak.  Majd újból erőt merítenek, és visszatérnek. Kristálytiszta a víz. A tengerfenéken ücsörgő kavicsok tarka varázsa, káprázatos. A parti kövek csillognak a fényben. Csinosra  fürödték magukat, mint a nyalka legények. Kicsit távolabb, a homokosparton, pálmafákat simogat a tengeri szél. Leveleik néha összekócolódnak, aztán megint kisimulnak. Hajladozva, lágyan ringanak a széllel. A Nap már búcsút int a látóhatár alján, s fénye brokát-vörösen rásimul a víz felszínére. Egy vitorlás himbálódzik a sófehér habok hátán, s engedi, hogy a tenger kedvére játsszon vele. A sziklákon túl, a parti fövenyen, vöröskavicsos út vezet a meredek hegyoldalra, ahol ezernyi apró virág tarkítja a mohazöld pázsitot. A Nap, az utolsó szivárványával még megérinti a látóhatár szélét,  s dús pára cseppjei csüngenek a levegőben. Fülemben folyamatosan szól a zene, s már az egész táj ringatózik. A korallzátonyok, titokatos, vízalatti városban gyűlnek össze. A partra sodródott csigák hermelin-fehéren vakítanak az esti szürkületben, miközben a félhomály lassan ráborul a tájra. Előbb hajnal-narancs, aztán láz-vörös, majd hagyma-lila színre vált az égbolt. A parton már meggyújtották a fáklyákat,  de a tenger, fáradhatatlanul morajlik.

Lazán felfekszem egy hullám hátára, s fölöttem már látszanak a hunyorgó csillagok. A zene pedig tovább szól...

Nagy Ilona

kőbe zárom

a pillanatot,

mikor elém guggolt

őszi rám várásod,

és leléptél

vásznamról,

ahol vonalakból

szőtt igaz

arcodba

fordult a

valóság grafithegye

narancsszín-viaszfényben

tükröződött

a pillantásod

ami szavak

végtelen sorára

kattintott

téphetetlen

lakatot,

...

többet mondott

az első érintésed

felsikoltott a bőröm

ujjbegyeid alatt,

akár vasalt lepedők

redői sóhajtják

gyűrött létük

a testfontatok alá,

akár a sercegőn

kiszáradt

patakmeder,

ahogy esőcseppek

kényeztetik

vágyakozó peremüket

és tekinteted

borotvaként

vágta el

reszketésem

utolsó

béklyóit,

a gondolatok

kusza porfelhői

messze távolból

követték lelkem

vágykiáltásait

tenyered redői közé

életvonalammal bújtam

és ujjaim szorításával

láncoltam magamhoz

érintéseidet,

félelemmel szállt rám

a gondolat

hogy felszabadult

akaratod

már nem jár be új utat

rajtam

de

tekinteted pólyába

zárta

minden reszketésem

Moha

Fodor András: Jó elgondolni

 

Jó elgondolni, hogy

van csend, amely világít,

mosoly, amely

gyümölcsöt ád a földnek,

hogy egy-ütemre ver a lét

nyugalmad ritmusával,

s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,

belőled el nem fogyhatom soha.

Fodor András

Ölelkezünk a fényben,
Aztán a hullámok közé futunk,
És eltűnünk a messzeségben,
De a homlokom
Addig hozzád nyomom,
A te homlokodhoz az enyém,
Aztán belenézek a szemedbe,
Te meg visszanézel belém.

Kispál és a borz

Paszternák Éva: Eleven parázs

Nem tudok átnézni rajtad, sem
lesütni szemem, ha nézlek, bár
kikutathatnám eleven bensőd, úgy
átvilágítanálak, csak lehetnék
utolsó lézerfényed, örök tanúja
benned a kéjnek, mikor minden
apró ered lüktet, s viszi a vért
vénáknak rendszerén, látnám csak
benned szívkamrák üregén lelked
ablakát, szerelmet szitálnék rá, hogy
idegen kutatók elől rejtsem.
Csak én lássam tested, csak én
lássam, milyen szép, csak én égjek
feletted, ha tűz emészt. Mielőtt
szürkére hamvadok, törvényed
ellen harcolok… Nem tudok átnézni
rajtad. Ellobbanok.

Paszternák Éva

Zimonyi Zita: Hiába

hiába hallgatsz: egész tested,

minden érzéked, porcikád

azt súgja, vallja, kiáltja: ölelnél,

törzsed törzsemhez fordul,

csípőd csípőmhöz beszél,

ajkad ajkamhoz lopakodik,

ott fénylek szemed égboltján,

hiába teszel fel kérdéseket,

faggatsz értetlenül, ámultan,

hiába lepődsz meg zavartan

kitárulkozó vallomásaimon,

engem ugyan nem csapsz be,

csak hazug magad vágod át,

hiába próbálod szemlesütve

fedni félszegen előlem óhajod,

hiába mutatsz kielégültséget,

süt belőled a hiány, a sóvárgás,

furdal az elfojtott kíváncsiság,

űz, hajt a kiéletlen élni akarás,

a gyönyör, mámor utáni vágy.

Zimonyi Zita