lábnyomaid, mint megannyi
lámpások, égnek
szívem peremén
ahogy reszketőn,
rohantál át
legmélyebb érzéseimbe

kelyhembe zártalak
magam szabadítására,

hogy lelkedre
kulcsolódó
imaként
meghallgattassak Benned…

                                                                                       Moha

Péter Éva Erika: Szómeleg

 

Sokáig vártál amíg biztos-arany
zamatokká értek sejtésből a napok
elnyűtt-megtalált éveket kisimítottam
rózsakarcolásból lett az oltalmazott

egy fényrög ébredt, benőtte a töviseket
tavasza kikelt melegemben: (v)ágyások
lélegzem benned - elfogadtam: így (is) lehet

...

elpirultak akkor mind a
kora-tavaszi harangvirágok 

                                                                                                                            Péter Éva Erika
 

Válóczy Szilvia: Elbocsátva

 

Különös játék volt az...

Vörösben elvesztett bűntudat,
léleknyi fájdalomban
az aggódó figyelem
mindent megzavart.
Feldúlva ébredt újra
az elbocsátó kín szava,
s lassú léptekkel
könnyezve tért meg haza.

                                                  Válóczy Szilvia

Asztalos-Varga Csilla: …utóhang…

Percekként rohantak el az órák a nehéz karosszék
ölében ülve. Előbb tán még a Nap sütött, most már
a sötét égbolt fonja körbe a szobát.

Nem mozdulok. Már nem fáj, ahogy karomba
vág a tölgyfa, már nem érzem lábamban az apró
tűkatonák szigorú menetelését. Már nincs süket
csend bennem.

A könyv lapjai is, mintha önmagukat hajtanák.
Minden sorát, gondolatát érezni akarom. Valahol
a mellkasom közepén égő foltként dörömböl
a szinte befogadhatatlan szépsége a fájdalomnak,
szeretetnek, egy találkozásnak, életnek, halálnak.

Néha felpillantok. Megállt a lét körülöttem, csak
az arcom mozdul, ahogy a lámpa fénye megfesti
könnyeimet.

Megrázó találkozások, ezer jellé sűrűsödő
gombolyag…melyben megláttam az utamat.

Becsukom a könyvet s a világ csendben összeér.

                                                                                                                        Asztalos-Varga Csilla

Lyza Zsolcai: Hajnali kép

 

Fellegeket űz, kerget a sötét éj,
szellemet idéz - a sarkán pókháló -,
ódon toronyban szunnyad egy denevér,
s elborzad a fény - a pillanat fakó -.

Vérvörösen pirkad felragyog a fény,
lehull reá a reggeli ködfátyol,
s álmosan eltűnik a magányos éj,
vele a Hold-aráról dajkált álom.

E fénytől felriadtan megborzadok,
egy ölelés lebeg a kábulatban,
míg tenyeremben egy dalt szorongatok.

Tekintetem a víz tükrén kóborol,
mint egy részeg tengerész - mámorosan -,
és a hajnalfénnyel hozzád vándorol.

                                                                                                                                  Lyza Zsolcai

Szilágyi Hajnalka: Vázlat

 

Tükör előtt állva,
csupasz magunkkal szemben
ma mindenki más,
mindenki idegen.
Valljuk a szót, hisszük az álmokat,
súlytalan lebegünk
fentek és lentek ígéreteiben.
Ujjaink közt gyűrődnek
a széttépett igenek-nemek,
tanuljuk az imát,
egymáshoz szokjuk a csendet.
Fátylas alkony mögött
vetkőzünk a fénnyel,
már nem fordulunk háttal a világnak,
szemünket összeszorítva feloldódunk
akarva-akaratlanul
ruhátlan valóságunkban.

De a jelen konokul zsugorodik
hallgató falaink közé.
- fekete-fehér táblán
magányos bábuk indulásra készen -
Szívünkben világon túli
morzejelek zajongnak.
Szemedbe nézek…
Elmosódó rajzok,
nyarak, telek, haldokló madarak,
görnyedt, lombtalan fák…
Bomló szerelem. Együttszeretés.
Zuhanás. Maradás.
Benne kereslek téged,
engem, a légörvényt…
A túlélés egyetlen,
és megismételhetetlen pillanatát.

Jajdul felettünk a vérző hajnal.
A reggel is valami áttetsző, idegen fény,
szürkébe bomló felhő-árnyak
élnek, lengnek a vonuló messzeségben.
Napnak hazudja magát
a horizontra felszökő lakatlan gömb,
torz szabadságra fordul a Föld.
Szívünkben halk neszek matatnak,
hisz töredéke lettünk egy újabb mának,
monológ egy őrült felvonásban.
Mellénk fekszik az elárvult világ,
sóhajunkban hal az élő csend…
- fekete-fehér táblán
a magányos bábuk sorra feldőltek -
Ne félj, ez csak egy befejezetlen vázlat
isten tenyerében…

                                                                                                                               Szilágyi Hajnalka

Nagy István Attila: Nincs hangom

 

Ami nem is olyan rég
biztos volt, mint az ég,
amely ernyőt tart fölibénk,
hogy a hitünk megmaradjon,
csöndes reménnyé szelídült.
Hónapok, évek szaladnak,
megvárhatsz, mintha a rabnak,
akit halottá fokozott az élet
vigaszt adhatna a jelen,
ha kifogyott belőle a jövő.
Így vagyunk most -
bukott ki a szó a szádon,
s én csak motyogok befelé,
mert nincs hangom a gyászra.
Még az út is kivet magából.

                                                                                                                  Nagy István Attila

 

...olykor elgondolkodom, hogy mi, akik minden fajnál és élőlénynél magasabb szintre helyeztük magunkat érzelmileg, akik megalkotódtunk a természet és a Jóisten áldása nyomán, milyen esendőek, sebezhetőek és a végletekig csonkolhatóak vagyunk lelkileg...minden, amit megalkotunk tervezések és előrelátások sorozatát őrzik mélyükben, és mind ezalatt, mi, az alkotók olyan gyengék és védtelenek vagyunk...lényünk igaz középpontja, a szívünk annyi seb hegét hordozza, annyi vércsepp mentén rozsdállik már felszíne, hogy olykor már nem is tudjuk, a vér veressége, vagy az elszenvedett sérülések rozsdalenyomata pulzál bennünk...mindannyiszor belesétálunk a Sors csapdájába, mikor értelmünket hátrahagyva lélekmosolyba ágyazzuk a gondolatot: „igen, ma jól vagyok, ez egy gyönyörű nap, minden rendben”...és ekkor az Élet szigorú társasjátéka a tiltás mezőbe sodorja bábunkat, mintha csak sötét varázsszó hagyta volna el ajkunkat, már gyűrűként tekeredik elméjében a Létnek, hogy milyen próbatétel elé vezényelje csörtető életünk apró gondossággal megásott medrét...és a nyugalomra vágyó Ember emiatt oly gyakran vakítja meg magát, és kitér másfelé, ha boldog pillanat ajándékával közelít a jelen, maga előtt is a tagadás urnájába temeti melengető perceit, és lágy gondolatruhájából kibújva inkább pőrén várakozik, mintsem megláthassák rajta igaz érzelmeit...félünk szeretni, rettegünk élni és képesek vagyunk elménk pengéinek áldozatává válni, pedig lehet, hogy csak hagyni kéne, hogy tenyerére vegyen minket a szörnynek látszó Élet, és miként egy ismeretlent, megtanulnánk Őt is...és nem tagadnánk, hogy egyik kezének tolvajságát, a másik adománnyal igyekszik enyhíteni...lehet, hogy bolond vagyok, egy álmodozó ostoba, de szeretek tiszta szívből, és ha ezért harcát rója rám a Mindenség, legyek neveddel hímzett zászlód alatt elesett, de magamhoz hű katona...

Moha

Domán Vivien: Fényolvadás

 

Olvadt.
Nem nyúlt, nem csöpögött
Csak a csend köhögött
Újabb hullámokat a Dunára.
És a fény már kontúr nélkül
Szelíden a vízbe fésült
Minden egyes háztetőt.

Olvadt.
Emelkedett a hő, és emiatt
Az éles határ elmaradt
Közte és köztem.
Vakon, ahogy azt kell
Igény nélkül, nem kell már fej,
Ami a szerelemben irányít.

Olvadt.
S mint rémülten a vad
Idegen ugrott a szelíd őzre a had,
S lángba csapott
Két csókrakapott
Eltévedt szívállat.
                                                                                                                                  Domán Vivien

Komáromi János: közös

 

az ereszen átcsap már a sötét
közénk bújik az éjszaka
közös melegben fekszünk az ágyon
egymásnak felel az áramló vér zaja
egyikünk felkapja a rezdülő csendet
simogató lélegzettel a másiknak adja át
egymásnak felelő puha dobbanások
ölelő karjainkkal vernek nyugalom-harmóniát

 
                                                               Komáromi János

Paszternák Éva: A csend fala

 

A csend falának dőlve a fej hátrahajlik,
a szembogár meg tétován mozog,
az álom messze más fejekben játszik,
kergetőznek benn, mint néma bolondok
a széttört, ostoba gondolatok.
Senki nem lát, csak a felhők néznek
elmálló arccal,
s a csend fala hidegen marasztal,
szinte fogva tart,
a ne menj,
a zajban tönkremegy a
régi kép mi feldereng,
s mint festő színezi
kopott ecsetével a vászont,
a fekete-fehér elmejátékok
tarkán villannak elő,
életre kél a múltba zárt jelen,
a vörös és fekete,
gyász és szerelem buja keveréke
az elegy,
s mint pipacsban a sötét bibe,
úgy búvik meg a képzelet,
a csend tengeribe.
                                                                                                                           Paszternák Éva

Bozsik Anna: Neked

Nem tudom mi az, mi belém költözött, de szó nélküle nem mondanivaló, a szeretkezés nem érzelem, s mosolyod mögött is silány eluntság bújna meg. Nem ordítanám, mi fáj, nem szeretnélek részegen és nem festenék meztelen. Nem álmodnám, hogy mindez valóság, a világ mocska nem torzítana, nem pancsolnék vígan a bűn mocsarában. Nem lennék fájón őszinte és nem írnék verset rólad az éjszakának. Valami belém költözött, fülembe súgja a dallamot és én magam adom, odaadom, mi bennem beléd költözik.

Bozsik Anna

Berze Tünde: Évszakok csókja

Tél

Utolsó rezdül sápadt ajkán az élet,

cserzett ujjain jégcsapkörmöket növeszt,
a fejére húzza dunnáját, majd elalszik,
bágyatag lámpása a Hold, egyre őrzi,

még szél ringatja a föld mélabús álmát,
hol láthatatlan kezek rajzolnak csodát,
fagyba dermedt jégvirágok egész sorát,
s mögöttük fehér köpenybe borul a táj.

Sérülékeny csendbe hinti ezüst porát,
a aprót lélegezve ködkendőbe fonja,
a szendergő természet fáradt Föld fodrát.

Szelíd titok oson be minden lak ajtaján,
gyújtva kis csillagokat rezdülő pillán,
s a lét húrját angyalok csendesen pengetik.

Tavasz

Lét húrját angyalok csendesen pengetik,
s bíborhajnal tüzében ébredő kisgyermek,
a domboldalak redőibe álmosan simuló,
villanó látomás, az első Nap apró sugara.

Kéjes borzongás tavába temetve,
a Tél medrébe réveteg megbújó,
föld fagyában álmosan szendergő,
hideggel átfonódott kis fűszálakat.

Égi kikelet színes árnyakat fest,
illat felhőkbe bújtatja ágak, lombok,
minden kibuggyanó puha zöldjét.

Szerelem könnyével búcsúztatva
holt ősét, s búgó éjjelek lágy ölén,
már sarjadó vágyban ébred a lét.

Nyár

Már sarjadó vágyban ébred a lét,
s márvány felhőt terít zöldek fölé,
kékülő ég tükrében fürdő táj,
szivárványon át szórja mosolyát.

Bozontos szél súgja titkos vágyait
álmosan pislogó reggel ajkára,
s lázasan felcsókolva harmatcseppjeit,
nászra készül angyalok dalát búgva.

Nyár szívének lobogó lángtengerét ontja,
megperzselve virágba boruló köntösét,
lassan szomjan hal a pihegve táguló tér.

Alkonyba bújó Nap felölti koronáját,
szárnyra kelnek nesztelenül suhanó árnyak,
a fény és sötétség végtelen harcba száll.

Ősz

Fény és sötétség végtelen harcba száll,
vérüket szétfröccsentve hemperegnek,
megvetett a var ágyuk deres paplanján,
s lépdel köztük bús vezérük, az Ősz.

Ráncos homlokán a bánat felsejlik,
s könnyek tavába temeti gyermekei,
rozsdásra aszalt maradék hamvát,
mit szél úrfi élettelenül szertedobál.

Ráncos kezével gyengéden kaparászik,
holt kincsei porán, s megcsonkult életét,
az idő mozsarában őrli apró darabokká.

Tompuló fénybe kitárja háza ablakát,
lomha köd lepi be minden ősi álmát,
s utolsót rezdül sápadt ajkán az élet.

                                                                                                                       Berze Tünde

Jókai Anna: Töredék

 

Az elzárt Én

Rémálmok. A falról rám mutatnak vádlóan a szentek. Élve eltemettek. Csöngetnek, és zsákba tesznek. Magas láz. Meg kell halni. Az anyám is meg fog halni. Miért? Nem akarok egyedül maradni. Félek. Szorongás. Nem akarok elaludni, mert nem tudom, alvás közben hol vagyok Én. Ülök a sámlin. Vagy a magam készítette „házioltár” előtt térdepelek. Sokat imádkozom. A külsőségek – szentkép, terítőcske, gyertya – fontosak. Az unalom is gyötör. A tétlenség, a mozdulatlan semmi. Vánszorog az idő. „Csak a buta ember unatkozik.” „Csak az fél, akinek rossz a lelkiismerete.” A vigasztalások! Babával nem szeretek játszani. Társasjátékot nincs kivel. A megmentőm: a képzelgés. A jövőbe vetített bonyolult és izgalmas történetek, amelyeknek mind én vagyok a főszereplője. És később a könyvek. Válogatás nélkül, főleg „felnőttirodalom”. Együtt a ponyva és a klasszikus. Látom, tapintom a hősöket, az illatukat érzem; a zárka körül megnyílik a világ, amitől engem eltiltottak, ami rám vár, s egyszer, ha nagy leszek, az enyém lesz...A csillagokat bámulom, a vonatok után nézek, remegnek a szarkalábak, potyog az érett feketeszeder, „saját” tyúkom van, velem alszik az ágyban – ez a tárnokligeti nyaraló. A diófa levelei közt átvillan a nap. Kitörni innen, de úgy, hogy azért mindig legyen a háttérben védelmezőm. Aki értem él, mint az anyám. De nem rabtartóként, hanem inkább rabszolgaként. Mert nekem ez jár.

                                                                                                                                             Jókai Anna

Jókai Anna: Töredék

A hódító Én  

Élvezem a légiriadót. A légópincét is szeretem. Események. Nem unalom, végre, és emberek, emberek…! Híres író leszek vagy színésznő, csak egy kicsit sikerüljön meghízni. „Nagylány” akarok lenni! És minden férfi értem bolondul majd. Ha a hajamat levágatom, ha kapok új ruhát, és nem kell patentharisnyát hordanom, ha elengednek táncolni, és a rádió közli a verseimet…Én véletlenül születtem ebbe a szerencsétlen családba. Azért közösítenek ki, mert nem ismernek fel. Mert az anyám elnyom. És a halált is le fogom győzni, mert hogy végleg eltűnjünk, az lehetetlen.

Jókai Anna

Jókai Anna: Töredék

A sóvárgó Én 

Sokan forgolódnak körülöttem, de senki sem ért meg. Az anyám már nem szeret, s már én sem vagyok képes őt annyira szeretni. De kell, hogy valaki értem legyen – enélkül nem érzem magam biztonságban. R. ilyen. Maradéktalanul. Mégis: az élet üres, szürke. Akarom a gyereket...De az élet gyerekkel együtt is unalmas! Hétköznapi. Jöjjön a nagy szenvedély! De csak néhány hónap, a vége kényszerű elválás, tépő fájdalom. Lelkifurdalás. R. nem érdemelte ezt a hűtlenséget. A második gyerek mintegy jóvátételül. De hiába. A hiányérzetet nem tölti be semmi. Ideig-óráig a tanulás sikerélménye és a robot. De végül döntés: válóper, sok könny, önvád és félelem. Bizonytalanság. Remény az új házasságban. De csapdahelyzet. Az előzmények könyörtelenek, az alkatok ütköznek. A szerelem nem megoldás. Nyomaszt a társadalmi atmoszféra. Vagy gondolkodom és írok, vagy elmerülök és megbolondulok...Semmi sem fontos, csak az írás sikerüljön, csak a hang, az a gyerekkori hang igaz legyen...!

Jókai Anna

Jókai Anna: Töredék

A megkínzott Én 

Tévedtem. Az írás sem „megoldás”. Ha éppen nem írok, és nem vagyok „hirdetőúton” – gyötör a fájdalom. A gyerekeim megnőttek. Nincs igazi otthonom, nincs hova, nincs mibe visszavonulni, töltekezni. „Ki vagyok csukva”,  „senkinek sem vagyok igazán fontos”, József Attila tudta, „a semmi ágán ül szívem”, és nem felel az Isten, hamarosan meghalok, anélkül, hogy megtaláltam volna, a mélységből kiáltok Hozzád...

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Jókai Anna

Jókai Anna: Töredék

 

A táguló Én

Mindent, ami engem ért – s amit bizonyára megérdemeltem –, mások javára kell fordítanom. Az írás nem eszköz – de a legmagasabb rendű eszközként is használható. Ki kell törnöm önmagam bűvöletéből. Egy jottányit sem szabad engednem abból a meggyőződésből, hogy – az esztétika törvényei szerint ugyan – az irodalom hír-adás; az érvényes lét lehetőségének hívása, a látszatéletek ébresztése. Ha nem fogadják be, hát nem. Ha soha, semmi értő visszajelzés nem érkezik a jövőben: akkor is. Ha lemosolyognak a többiek: mégis. Mi az én buta gyötrődésem – amibe végül is szerencsés sorsom ágyazódott – mások temérdek kínjához, elvetélt sorsához képest? A katasztrófába hanyatló világ állapotához képest? Megtalált a kegyelem. A Te akaratod legyen meg bennem.

                                                                                                            Jókai Anna

Jókai Anna: Töredék

 

Az elsimuló Én

...Folyamatban. Nehéz odaadni magunkat. Nehéz a magnak önmaga árán csírává lennie. Kíváncsi vagyok: mi lehet még? Bennem, körülöttem. Milyen lesz és mikor a halálom? Milyen országot, milyen Földet hagyok itt; bármily soká, nem oly soká?
Ha az utolsó percig le tudnám jegyezni „életem folyását” – ez az utolsó percben akkor is megszakadna. A leglényegesebb történés és felismerés – meglehet – így sosem lesz leírható. Minden önéletrajz befejezetlen; és ott áll a magasabb ítélet alatt. 

Jókai Anna

Kassák Lajos: Az alkony hullámai

 

 

I.

Szerelmem hajnala és sok más örömök hajnalai
hová tűntek, hallom az alámerülő percek sóhaját.
Fáradt vagyok, vagy orvul megsebeztelek? Ó ez az élet
egyre távolodik s lépésről-lépésre megadja magát.

Kiáltozok utánad, mint aki eltévedt egyedül
többé se házam, se hazám, se vöröshajú szép szeretőm
a megvakult vén hold alatt pásztor halad a mezőn
hozzám hasonló szegény és a te konok szívedről dalol.

Egy más férfi, ha jönne érted, elég lenne tán egy szó
hogy ketté törje a követ, mi örök bájaid takarja
hol vagy most, merre száguld közös emlékeink vonatja
elhervadt a rózsa, amit néked szakítottam a kertben.

Hajdan egy ágyban aludtunk és egy korsóból ittunk mi
miképpen is felejthetném most elfelejthetetlen szerelmed
összetört szárnyakkal virrasztok az erdő hűlt avarján
ég veled, régi pajtás, ki más vizekre szálltál, ég veled.

 

 

II.

Nincs olyan áldozat, amit meg nem érdemelnél
nincs olyan távolság, ami elérhetetlenné tenne téged
ó te fényből és illatból formált lángja a szerelemnek
a föld megtermékenyít s a bíbor hajnali ég magához ölel.

Az erdő mélyén találtalak ki, egy levél éppen
mezítelen vállamra hullt s a keskeny ösvény mentén
egy madár énekelt, mint akit halálosan megsebeztek.

Szívem börtönébe zártalak azóta, lobogva égsz bennem
s én feláldozom magam e tűzben, hogy egy maradjak véled
amint kikelsz a porszemnyi magból és szállsz, szállsz
a tenger sivataga felett vitorla és jelzőlámpa nélkül.
 

 

III.

Ha te nem lennél, rég meghaltam volna
de így veled vagyok és senki se lát
virágot gyűjtök egy nagy sárga réten
s ránk hajol az ég, mint fára a kéreg
így élünk hát te nékem és én néked
két súlyos test, két libegő szárny alatt
s hogy szállunk velünk száll a méla hold is
és a dal, mely ajkad csókjától fogant.

 

IV.

Miattad érkeztem a földre, egyedül temiattad
a fény feléd vonz, a szél feléd sodor, az eső feléd mos
hozzád vezető út verseim ezer lépcsőfoka is
hajolj hát felém te is egy csókkal, egy mosollyal legalább.

Kassák Lajos

Kassák Lajos: Szép pillanatok

 

Milyen árva gyerek sír bennem

milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök
és bámulom
hogy a bárányos ég
tükörképével játszik
a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot
és elküldöm hozzád
hogy emlékezz rám.

Kassák Lajos

Kassák Lajos: A boldogság illúziója

Virágot tűzött a keblére, sárga margarétát
amit a kerítés pereméről szakított
s egy eltévedt kislányhoz hasonlított ekkor
olyan kicsi volt, hogy elbújhatott ruháiban.

Mikor köszöntöttem, úgy ment el előttem
mint örök idegen, a hegynek fölfelé
s később a kék égitóban láttam fürdeni árnyát.

Itt volt s csak azt éreztem, hogy elment
óh, menj csak, menj a távolság visszahoz énhozzám
s addig is szépeket álmodom felőled.

Kassák Lajos

Kassák Lajos: Négy sorok

I.
Te vagy az, aki után lámpással futottam.
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok

II.
Ó szerelem milyen szesszel itattál meg engem.
Ó szerelem börtönbe zárnak a te karjaid.
Ó szerelem egykép csúnya vagy te és gyönyörű.
Ó szerelem eltakarom előtted az arcom.

III.
Kedvesem mosolyáért dicsérlek, ó Élet.
Kedvesem ízével érinted az ajkam.
Kedvesem ágyát te veted meg előttünk.
Kedvesem mérgezi meg a borod, ó Élet.

                                                                                                                                       Kassák Lajos

Kassák Lajos: Széltölcsér

1.

Merre mentél, hol talállak.
A téli éjben csak futok, futok
velem fut nagy fekete kutyám is.
Alszik a város csak a hold virraszt
a torony hegyén és sirat minket.

2.
Aranyat olvasnék a tenyeredbe
ha volna tenyered, kedvesem
nekem hazudtad magad álmaimban
s nem lelek rád sehol, kedvesem.

3.
Virágaim közt kékezüst páva
fennen énekel, bár hangja nincs
kilincsemen egy kéz nyoma sötétlik
bár se ajtóm, se kilincsem nincs.

4.
Halld csak, halld. Dobj utánam kötelet
hogy egyszer még a partra jussak.
Halld csak, halld. Én kiáltok az éjben
felettem köd, alattam tenger.

Kassák Lajos

Kassák Lajos: Szerelem és félelem

A kék a zöld a sárga
tó vizében
szemérmesen állsz
mégis mezítelen.


Lehunyom a szemem
hogy ne nézzelek
becsukom a szám
hogy föl ne faljalak.


Érzed-e
szép szívünket
milyen kegyetlen
láncfüzér
bilincseli össze.

Kassák Lajos

 

szilánkjaira tört csendemen
pattant szét
lelkem ezernyi
üveggömbje,
melyekbe
elrejtettem
egy-egy
leheleted,
mikor
hozzám hajolva,
megtanultál
engem...

Moha

 

még lámpafény
tükröz
a pocsolya
szégyenlős fodrán,
melybe titkon
nevedet
ejtettem

felszáradhatatlan
jelként
hátrahagylak

Moha

 

szitál az éjjel homokja

csak mécsfényem
lángja vonja rám
esőkabát fényét,
mielőtt
rám hull
az éjcseppek
néma
koppanása

(…)

még hallható
itt feledett
lábnyomod
felszáradó
alakzata

Moha

 

ujjhegyeimmel
magamba zárlak,
és minden
érintésemmel
felfoszlatok
lényedből
egy
szálat

amiből

szűztiszta
csipkévé
horgolod
lelkem

Moha

 

úgy akarok írni,

hogy csak Te értsd meg
a nyelvújító
érzelmeket bennem

más csak legyintsen rá(m)
ahogy fércelt lelkem
cérnáját
feszületté szelídítem

és rád kulcsolódó
ujjaim hegyén
a mozdulat

akár utószor
felizzó cigarettavég,

perzselje
belém
(lélek)érintésedet

Moha