megannyi fénykörön
repültek bennem a gondolatok,
glóriaként ívelt át
rajtam ezernyi érzelem,
most, akárha lélektörmelékek
alá szorult volna
minden lélegző
sejtem,
fuldoklik
ködbe foszló
tükörképem

térdemen
vöröslőn sápatag
a sebhely,
leboruló esdeklésem
hangtalan tanúja,
mikor zsoltárszóra
függesztem
sikolyaim súlyát,
és szelídítem
bűnbánó suttogásba

gyűrűzik a csendem,
akár tóba veszett,
merülő kavics utolsó mozdulata,
és szélesedő hullámaimat
elnyelik a partvonalon
sikló emlékcsónakok
lyukas Élethálói…

…benne(m) vergődik ezernyi kérdés,
ahogy fennakadt
lelkem
a Sors horgain,

egyszer talán kiszabadít,
egy végsőn elkeseredett
uszonycsapás,
levetve a mélyembe-vájó
damilszál hurkait

…

iszappá folyó éveim
rejtekén
mindörökké megőrizlek

Moha

Horváth Nóra: Mi pecado (Az én bűnöm)

Tegnap meglátogatott az Isten,
hamar estbe fordult az égbolt,
vallatnak a csillagok,
ilyen számonkérést
az kap, akinek a vétke
régen volt bérbe adva.
Színvallásomat bokor
rezdülések kísérik,
a csend zavarba hoz,
noszogat a kényszer
vaskorlátja;
- igen, hallgatlak,
„eddig mehetsz el,
s nem tovább.”

Olyan anyagból formáltál meg,
hogy nem marja homlokomat
a verejtékcsepp, bűnömet
egyetlen szer enyhítheti,
ha elfogadom,
más vagyok, mint a többi;
nemtelen,
nem megértett,
kitaszított
lélek bohózata,
de addig ne merj
hinni nekem, amíg
nem vagy nálam
embertelenebb.

Magányom hajt felétek,
a bizalom ősz végén nehezen
rügyező ág, de annál inkább
értem is vérzik a világ,
karjait kitárja,
még vár rám.
Ma meglátogatott
mi pecado;
szemeivel kísért,
amíg nem leszek
megadó.


Horváth Nóra

Horváth Nóra: Foghíjas

Beragyogod az esti pompa kolosszeumát,
új nyakékeddel bevonulsz,
az értékvesztett világ oldalán,
fogod a kezem, - nyugodtan karolj belém -,
egy pillanat erejéig tegyük félre a talizmánt,
s mindent, ami valaha köztünk állt.

Ruhád lágy redőin az ujjaidat végighúzod,
körülölel a légkör,
kellemes színfoltja vagy a pódiumnak,
ellent mond a fényt idéző fényőr.
Az asztalon gyertya pislákol,
lehántja a viaszt a csipketerítőre.

Leülsz a párnákkal kibélelt fotelba,
behunyod szemed, finom illatok
játszanak veled,
mély sóhajtással felszippantod.

Halkul a zene hangereje,
- erősödik a basszus - ,
a zenész, a szív billentyűi nélkül
pianínózik, csak te vagy,
akinek „az ismerősök
vendégekké válnak” .
A dalszöveg felélénkül,
megsebez a régmúlt sérelmek akkordja,
egyensúlyodat veszted, elszédülsz.

Istentelenül fogy az erőd,
hirtelen mozdulat, és megcsillan
a lánc, elemei egymáshoz dőlve
csörgedeznek. Nyakláncod foghíjas,
valahol elhagytad a legszebbik szemét,
a megvilágosodás kopott prizmáján lobban,
s a kandallóban darabokban pattan szét.

Horváth Nóra

Horváth Nóra: Hangosan suttogva

Hosszú, véget nem érő folyosón
az ablakon kitekintek,
csak a madár hangja érint meg,
a kilincs lelapul, az ajtó zárva.

Az utca macskakövén jövet-menet
bekerítenek a mindennap látott,
borrozsdás szerzetek,
ha rájuk is pillantok, elmosódnak.

Befogjam a fülem, meg se halljam?
hiába a nap ereje, csak irritál,
hiába szállok a szellőben szerteágazó gally alant,
hiába látlak a víztükörben, arcom is odatapad,
amíg a felszín alatt kong a visszhang:
- Öleld át a szúrós hínárt,
égő sebet ejt,
erősen sugárzó fény-képet .-
zeng,
addig tart a csend.

Horváth Nóra

Horváth Nóra: „Itt állok, másként nem tehetek”

Enyhe szél veszi kezdetét,
vihar lesz, kísérői a felhők,
lágy levelek szállnak, szúrnak a fenyők,
elhallgat az ég, villámlik a szó.

...

A szélcsend megálljt parancsol,
de zúg az ég, halkul a tücsök,
ciripelés helyett kidőlt farönkök,
a Nap sugara felénk int, s önt belénk új erőt.

                                                     Horváth Nóra

Horváth Nóra: Világra szóló!

 

Lemerült a Víz alá,
kopoltyú nélkül vett levegőt,
lábai összenőttek, ujjai behártyásodtak,
pikkely formájú szirmai a halakra hasonlítottak;
ha emlékezetem nem csal,
rémlik, mintha látnám. Szemeim szaporán pislogtak,
és kipróbálták védeni a változást,
ellenszegült piros erezetű tekintet,
de a világ hatalma magával sodorta.

Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,
föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,
csak a könnyedség fogadott magába,
úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

Iszapot öntöttek kiszáradt számba,
tátongó hangot csikar ki belőlem. Buborék
szétpukkadt, kitártam neki karom,
de magára hagyva a felszínre törtem. Megvallom
gyorsan eliszkolt alakom elől,
vízkörpályákkal a fejem fölött hadakoztam;
egy sellő lett belőlem,
rászed a Hullámok habjai emlékeim felidézésére,
nem szed ki belőlem semmi olyat, amit szeretne.

Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,
föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,
csak a könnyedség fogadott magába,
úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

Emlékszem. Gyermekkori meséből származom,
az első oldalából csobbantam ki. Vizes
lett a sima, ránctalan papírlap,
homokba maradt hullámmorajlás,
Ursula lábnyoma bevésődött,
dallamot csen, visszhangfakasztás
némítja el sellő énekem;
mese életre kelt,
erős színeket harsányabbra vettem.

Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,
föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,
csak a könnyedség fogadott magába,
úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.
                                                                                                                                        Horváth Nóra

Horváth Nóra: Színvallás

Koromfekete palatető az ég,
fehér lámpás a Hold.
Az ezüst rengetegben
megízlel a vágy,
csak csínján
bánj
vele.

A csillagok rikító sárga
pontok, a sors
kendőzetlensége
ölébe fonja
az elárvult
szótlanságot.

Lassan piroslik
a lobbanékony nap,
túl sokat visz
a vászonra,
(ha rólam van szó).

Ágak barna vázlatában
begyöpösödsz,
lépj egyet,
magkezdemények
születnek meg,
belőlük terem
sok kicsi hajtás;
zöld levél,
fű,
moha,
árnyalataikat
szél satírozza.

A szabad ég alatt
nyugszik a csintalan
kék virág
- ez vagyok én -,
minden más csak
mellékszín.
Diszítik életem könyvét,
de ez a feltűnő lap
ezernyi titkot rejt,
magában hordoz,
ez váj belém,
egyre mélyebbre
festve bennem,
a tőletek eltérő jelzőt;
az egyenértékű fényt.

Horváth Nóra