2012. április 18., szerda


...kellenek a napok, az értelmetlen menetelés órákba görnyedő percei, ahol az időt megkergült mutatók jelzik. Ahol sorra gyűrűzik a folyvást más irányba mutató kérdések sora, és robog a másodpercek gyorsaságával keresztül a lélek-óralapján...megáll szinte a szív, a sóhaj bent szakad, mikor az emlékek kis-és nagy jelzői egymáshoz simulnak és ismerős hangokban csendülnek fel, újra, és újra, és újra...megint egész van...egy újabb egész nap hullt elvérezve a könnyeit mélyre ásó akarat alá, és ismét sebbé varosodott bennem egy „miért”, mikor az alkonyszín álmodás csavart pólyát körém...elkerül a feledés, kése kicsorbul emlékeim ezüstszín élei hátán, és én lázasan szorítom magamhoz minden pillanat távolinak tűnő délibábját, s nem eresztem felfoszlani megélt pillanataim egyetlen cérnaszálát sem...

Moha

...kellenek a könnyeim, melyek maszatos gyöngyként peregnek a kockás papírlap szélei mentén, amin felidéztelek magamnak. Lerajzoltalak. Szavakkal. Megfestettem a gömbölyű és szögletes betűkkel minden porcikádat, és minden zugot, amit csak én láttam meg „benned”...

Moha
 

...kellenek az üres lélekszobák kongó visszhangjai, hogy beleképzelhessem elveszített csendüléseit csipkézett nevetések belém terülő tisztaságának, amikor szűzfehéren vakított ajkaid mögül felszabadult egymásba kapaszkodásunk...

Moha

...kellenek a szorosra zárt pilláim alól menekülő álomképek valóságba fordulásai, ahogy hálátlan, befogadott, csavargó kutyaként mar leggyengébb hajtásomba az őrjöngő Élet süvöltő meg nem alkuvása...és lélekfám szótlanul figyeli sziromhullásom sorsszerűn alábukó táncát...a gyenge mindig kiválasztódik...

Moha

...kellenek bennem az őrült szitkok, és beletörődő némaságok fonatai...az ébredések sokfényű és fénytelen változásai, amelyek süllyedő mellkasomra térdepelve fullasztanak bele a holnap örökös újrakezdésébe. Abba a holnapéba, amely meztelen papírlapként érkezik hajnalonként a nyikorgó lélekzsanérok repedésein, és bénult szemhéjam mögött várakozó gondolatokkal festi meg önmagát, hogy magamba zárt társam legyen arra a napra...hogy éjjelre elkopjon az utolsó vonalig...másnapig...

Moha

...kellenek a szavak, amelyeket nem mondhatok ki, amik parázsként égetik a számat, és önálló akaratú élőlényként menetelnek mind közelebb a pillanathoz, amikor megszülethetnek, de mégsem érkeznek meg soha ahhoz a jelenhez, amelyben létezhetnének. Ők csupán bennem élő aprócska teremtmények, cinkos ikertestvérei vágyakozó lelkemnek.  Házuk a reménység, és folyvást építik bennem aprócska falvaik menedékérzetét...

Moha

...kell a gyermek bennem, aki túléli, hogy felnőtté nyúltak vele(m) az évek, és nem retten megmaradni álmodónak, aki a hullócsillagok porát összegyűjtve kíván, és hisz benne...aki szoknyaredőbe bújva kacsint a nehéz idők kemény kalapos hírnökére, és csillogó ponttá változtatja a zord gondolatok fénytelen szembogarát...kell, hogy mezítláb szaladjam át az élet elvárásainak látszólagos határvonalát...sebesen, fáradhatatlanul, (ki)kacagva...

Moha