felfoszlok a délután fényeibe,

hogy az ablakodon át

beszűrődhessek

lelked redőnyei közé

elpihenő mellkasod

ütemei közt

válva

szívveréseddé...

Moha

 

lélekfalaimba

rád-gondolásommal

verek

pár szöget,

melyekre ráakasztom

hozzád fűződésem

minden egyes

napját...

Moha

 

tenyeremet számra tapasztva

suttogom el a neved

és ujjaim közt elcsurranó

betűidet

szívemre simítom

csendben várlak...

morzsolva a perceket,

amelyek

elválasztják

hozzád simuló

képzeletem

nélküled-félelmeit

Moha

 

most is itt lépdelek nálad,

mély kerted lélekbokraiba bújok

és csendem macskakövein koppanó

érkezted várom

...

rég...

Moha

...tudod, szeretek a tükröd lenni, szeretem, ha csak a Te képmásod van bennem, mélyen feltárva hagyni mindazt, ami vagy...látni a reszketésed, amivel félelmesen nézel rám, mert azt gondolod, a hibaszeplőket fürkészem...látni Téged, a valóságodat, és megszelídítve visszamutatni Neked, amit Te nem is látsz...de én igen.

Mert mik is a „hibák”...?...bizonyosságok afelől, hogy Ember vagy...tudni, hogy érzelmek vezetik a mozdulataid, ameddig hozzám találsz, és azontúl...bizonyosság, hogy az érzelmek millió gondolatgyermeket szülnek és azok mindig törődést igényelnek, és választást, hogy ne tartsd meg mindet, engedd el az ártót és öleld meg, a Sorsajándékokat...nincsenek „hibák”, csak félelmek az elvárásoktól...de az én egyetlen elvárásom Te vagy, Önmagadként...

...a „hibáid” a legszebb takarói féltett Lélekviskómnak...

Moha

 

Ha okát akarnám kutatni az érzelmeimnek, akkor vizsgafeladatba foglalnám, kemény kötésű lapok közé fűzve várnám idegen elmék bírálatát...de én csupán magamnak tartozom hű gondolatokkal, és nem egy torz világkép alapján, öreg tincseim közt az égre meredve átkozni a meg nem élt érzéseket...

mert itt él, bennem, szelíden...nem kérkedve, nem kiáltva, fészek-meleg biztonságban elfogadva minden lélekmorzsát, amit megoszthatsz velem...

Moha

 


Szeretem, amikor bizonyossággá növekszik bennem az a gondolatmag, amit elvet a mélyemre simuló rád vágyódás, hogy talán Te is éppen most gondolsz rám...

Moha

 

érezned kell,

ahogy most megsimítom

az ujjaid ívét,

és szemedbe rajzolom

érzelmem filmkockáit...

ahogy magamhoz ölelve

egyetlen csendemmel

ezer-szavú lélektavam partjára ültetlek...

Moha

 

Mi nem csak egymást öleltük, magunkhoz vontuk az éjszakát, a fényes villámokat, s az általuk szabdalt eget, a sárkányüvöltő mennydörgést, a rongyosodó felhőket, a fellélegző növényeket és a búvókövet keresgélő békát, s részévé lettünk a végtelennek, a teljességnek. Mi voltunk minden: fű, fa, ég és eső, fény és meleg. Ránk talált a harmónia, elszenderedtünk hullámain.

Vavyan Fable