Rohantam az aranysárga kalászok sorain, ujjaim közt a szellő játszadozott, hajamba a nap illata surrant. Lehajoltam a megbújó piros virághoz, és ruhám redőjébe tűzve, pajkos társamul választottam. A távolból morajló városi élet bukdácsolt a láthatár mögött, de itt szélesebbre tárta karját a megélt valóság, és egyre tovább szökkent talpam alatt a múlton átforduló mai pillanat. Szám szélén a szépre csodálkozás apró koboldja ült, ahogy az ég fodor-kék színébe merülve pörögtem át elbicsakló vétkek és tévedések apró fűcsomóin. Dombon legurulós kacaj-visszhangok között felütöttem hónom alatt szorongatott megviselt könyvem lapjait, és megbékélten simítottam át a kemény fedlapú oldalt, rajta elmosódott betűkkel a cím: Sorsom...

Moha

 

Taníts lépdelni, és legszebb táncommal fonódom végtelenséged gyökereibe, melyet bennem ültettél...és tanítsd a hangok simuló akkordjait, hogy nyugtalan éjszakád zajt vajúdó dörömbölését csendszimfóniákkal fordítsam álomba...tanítsd meg, miként szerethetlek, ahogy még nem tette más...és én megtanítlak szeretve lenni...

Moha

Jártam szemlesütve, lépdeltem a fák védő lombszárnyai alatt, de mindig fázós gúnyrajzokat satírozott rám az árnyék. A rejtve maradt Élet visszahajló ágai homlokomon ezer karcolást véstek. Mára minden fényfolt langy-meleg bekecsét magamra veszem, és elviszem magammal rég-idők karcmélyébe, hogy kibéleljem vele lélekfészkemet.

Moha

 

Természetesen félek szeretni Téged, ha nem így volna, mit érne egyetlen szívdobbanás is, ami tapogatva keresi az utolsó gyufaszálat, melynek ellobbanásában még Téged akar látni...természetes, ahogy folyvást belém mélyesztik tejfogaikat a kételyek, és természetes, hogy az érzelmekre nem keresek matematikai képleteket, vagy kémiai lélekvegyületeim reakció-magyarázatait...természetes, ahogy az őszbe forduló fák ágain vérvörös szívnek látom az izzószínben csüngő leveleket...mert ősszel a legtermészetesebb minden, ahogy levetkezi (el)takaró lombját, pőrén hagyva igaz érzéseit a világ...ősz van bennem.

Moha

 

Belegömbölyödtem mindabba, ami szögletes volt bennem. A félelmek, a ködfátylak és minden aggodalmam hidegére cipzárt húztam, magamhoz öleltem mindent, ami léleksarkaim hűvösében átfagyott tőlem...és reggelre szivárvánnyá váltak olvadt magány-cseppjeim az ébredő napfényben...

Moha

Csendes érkezésemet a szívem tanította, néma ittlétem a lelkem rejtekében születik, és távozó lépeim zaját is csak a mélyemben elhulló, vigyázva reccsenő avar-gondolatok ismerik majd fel...

Moha

 
szeretnék adni pár szót,

olyat, amit még nem mondhatott senki,

ami oly érzés

finom héján sétál,

melyet feltört már
sok kíváncsi lépdelő,

de meg nem érthetett

csak szeretnélek
(lé)le(k)rajzolni,
ahogy megjelensz

nap nap után,

és átalakulsz

folyvást
mindig újabb

érzelemmé bennem

csak egyetlen

visszatükröződő
kép vágyom lenni

lehunyódó pilláid alatt

és szív-retináidra égni

(el)múlhatatlan(ul)...

Moha

 

Felismerni és megszeretni a másikat, aki egyszerre ugyanolyan, mint mi, mégis annyira más; levetkőzni félelmeinket; tapogatózva utat találni egymáshoz - mind-mind ismerős fokozatai egy kapcsolat kialakulásának.

Boldizsár Ildikó

 

Az ember maga alkotja meg útját. Az én dolgom, hogy megtegyem a mindenkori következő lépést. Az én dolgom, hogy tanuljak szeretni, megbocsátani, és ne ítéljek. Fogadjam el a világot olyannak, amilyen, higgyek a mosolyban, a vigaszban, az odafordulásban, a segítségnyújtásban. Higgyek önmagamban és egy jobb világban.

Tisch Ferenc

Novák Noémi: Kavics

 
fák az égre futnak

csak sóváran nézem

zörgő zsírpapír-nap

csomagol, s a fészken

még nincs pettyes tojás

levél se takarja

szemérmetlen ágát

decensen a fának

szemérmetlen leszek

magam is, ha látlak

Isten, végy öledbe

Isten... végy öledbe
markolj össze egypár

keresetlen szóval

hogy sebző szerelmem

kerekre csiszoljam

aztán ülj egy dombra
figyelj a zenére

s szépen, óvatosan
rakj a tenyerébe

Novák Noémi

 
Az emberi jellem mindaddig megismerhetetlen, amíg el nem jön a próbatétel napja. Ez a próbatétel legtöbbünknél az élet korai szakaszában jön létre. Az ember eléggé hamar szembekerül azzal a ténnyel, hogy meg kell állnia a maga lábán, szembe kell néznie a veszélyekkel és nehézségekkel, és hogy a maga módján kell megbirkóznia velük. Ami lehet egyenes mód és lehet csalárd - de bármelyik is, az ember rendszerint már korán megtudja, hogy milyen fából faragták.

Agatha Christie