csendpernyékkel festem 

éjszakáim színét,

s dacolva szűköl a némaság bennem,

hogy lakatvasba zárja

minden gondolatnak szavát,

ami napvilágra vágyódna hajnalra belőlem...

Moha

voltam egy rövid élet, 

néhány napos öröklét, 

ahol minden érzelem kártyát vetett bennem, 

és lélegzetvisszafojtva húztam még egy lapot 

a huszonegyre...

vesztettem...

Moha

kivájtam az idő szívét,

és még dobogott tenyeremben,

amikor fellázadt minden,

amit elzártnak hittem...

...

elszabadultak a leláncolt emlékek,

összefércelve a szakadó napnyugtát,

s elűzve a közeledő éj

kopottas ruhájú pásztorát,

aki összeterelve minden

titkolt sóhajomat,

zárt lélekkarámomon

dörömbölve várta

a bejutást...

Moha

talán szellemnek születtem...nem átlátszó bolyongó árnynak, hanem olyasvalakinek,  aki észrevétlen megjelenik...aki nem ijeszt, nem riaszt el nyugodt éjjeleken békés álmokat, aki nincs, mégis létező...és alaktalanul mindenben jelen lévő lelket öltöttem, senkit magához nem láncoló, örök-néma kérésekkel, amik stigmájukkal bennem sikoltanak...és súlyuk terhe alatt beköltözöm hozzád újra meg újra, és kéretlen érkezésemre csupán egyetlen halk kondulással ront rám a templomtorony hangja, és belőle a vágtató idő, ami már nem fordul(hat) vissza...

Moha

egyetlen lélekfonatba

szorítanám össze

az elmúlt bizonyosságának hurkát,

ahogy a jelenbe pimaszul behatolva

a jövő karcsú testét

magához szorítja...

három hosszú tincs,

ami szétpereg, ha mélyem

össze nem fogja,
vagy ha béklyót 
nem tesz rá a Sors,
hogy  örökre összetartsa...

Moha