2016. március 5., szombat
A lét
határán üldögélve, talpam alatt gördült tova pár ördögszekérre csontosodott arcvonásod,
és mély(em)be hulló sziluettje után nem vetődtem többé. Felnyögtek pernyéi a
rád-gondolás perzselő hiányának, majd füstízű szavakat formáltam neved köré. Elefántcsonttornyomban
megbékélve hagyom rám rontani pilláim alá rejtett elevenséged.
Moha
Hiszen
a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt
laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből
tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem
csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a
földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová
feldobálja a szavakat.
Kőrösi Zoltán
Nem abban az értelemben hiszek a csodában, a varázslatban, hogy karba tett kézzel várom a sült galambot, hanem úgy, hogy észreveszem a felkínálkozó lehetőséget, nem hátrálok meg a próbatételek előtt, és nem adom fel egykönnyen. Életfilozófiám része, amit a mesékből kora gyerekkoromtól tanulságként őrzök. Hiszem, hogy a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, hogy az adott szót meg kell tartani és az ígéretet be kell váltani, a rászorulóknak segíteni kell, és hogy szemtől szemben kell küzdeni, mert aki aljasul támad, az pórul jár, a gyengét, a kicsit pedig védelmezni kell.
Kádár Annamária
Ahogy
így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat,
néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly
sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot
keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor
gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer,
hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egy pár lépést megy odább, és
egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése
egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az
esélyekkel is talán, és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az
csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál
inkább az enyém –és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem
gondolhatok magamnak.
Kaffka Margit
Milyen
jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát,
ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett
rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott
rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk
valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e
nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb-, ha itt egyszer színét
hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat
veszítettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk...
Kaffka Margit
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)