És a vers
mi volt még? Szöktetés régmúlt hangulatokba...
Szótagvarázs, ars magna, stílusjáték, rímzene.
A tükör hidege, tánc néhány szék közt forogva.
Sem fél, sem egész, mégis több, mint kellene.
Ennek ima, isten nélküli. Annak "abszolút valóság".
Cikkcakkvarrás - indulat s mítosz vezérelte ész,
Mitől a hűvös, álmos testet elönti a forróság.
A hang visszatér a szájhoz, mint kikötőbe a tengerész.
Hideg ablakra lehelt felhő, reggeli harmat, semmi.
Ariadné fonala, mi az apóriák sötétjén átvezet.
Csupa szerencsés véleltlen, fontana, thermi.
Belső vonal, mit nem fejez ki szám, se szerkezet,
Mióta a világ képletbe, törvénybe foglalható.
Én és te - feledjétek e két távolból érkezőt.
A vers búvár, kinek kincset rejt a tenger, a tó,
S míg csillagokkal konspirál, átkutatja az agyvelőt.
A metaforák lapos kövek, mikkel a vízparton gyerekek
Szoktak kacsázni. Ha szerencséd van, hármat, négyet,
Ötöt is ugrik a kő, mielőtt elnyugszik a felület,
S a kő ólomként elmerül. Az időt mély repedések
Metszik. Metrizált filozófia, az öröm ujjongása
Szó és tárgy között. Ennek adomány, annak csiszolt jáspis.
Ami marad, a vers, a halandóság rímekbe szőtt mása,
Földi kalauz, ki tengert nyit, s az emberi éjen átvisz.
/Schein Gábor fordítása/