Horváth Nóra: Hangosan suttogva

Hosszú, véget nem érő folyosón
az ablakon kitekintek,
csak a madár hangja érint meg,
a kilincs lelapul, az ajtó zárva.

Az utca macskakövén jövet-menet
bekerítenek a mindennap látott,
borrozsdás szerzetek,
ha rájuk is pillantok, elmosódnak.

Befogjam a fülem, meg se halljam?
hiába a nap ereje, csak irritál,
hiába szállok a szellőben szerteágazó gally alant,
hiába látlak a víztükörben, arcom is odatapad,
amíg a felszín alatt kong a visszhang:
- Öleld át a szúrós hínárt,
égő sebet ejt,
erősen sugárzó fény-képet .-
zeng,
addig tart a csend.

Horváth Nóra

Horváth Nóra: „Itt állok, másként nem tehetek”

Enyhe szél veszi kezdetét,
vihar lesz, kísérői a felhők,
lágy levelek szállnak, szúrnak a fenyők,
elhallgat az ég, villámlik a szó.

...

A szélcsend megálljt parancsol,
de zúg az ég, halkul a tücsök,
ciripelés helyett kidőlt farönkök,
a Nap sugara felénk int, s önt belénk új erőt.

                                                     Horváth Nóra

Horváth Nóra: Világra szóló!

 

Lemerült a Víz alá,
kopoltyú nélkül vett levegőt,
lábai összenőttek, ujjai behártyásodtak,
pikkely formájú szirmai a halakra hasonlítottak;
ha emlékezetem nem csal,
rémlik, mintha látnám. Szemeim szaporán pislogtak,
és kipróbálták védeni a változást,
ellenszegült piros erezetű tekintet,
de a világ hatalma magával sodorta.

Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,
föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,
csak a könnyedség fogadott magába,
úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

Iszapot öntöttek kiszáradt számba,
tátongó hangot csikar ki belőlem. Buborék
szétpukkadt, kitártam neki karom,
de magára hagyva a felszínre törtem. Megvallom
gyorsan eliszkolt alakom elől,
vízkörpályákkal a fejem fölött hadakoztam;
egy sellő lett belőlem,
rászed a Hullámok habjai emlékeim felidézésére,
nem szed ki belőlem semmi olyat, amit szeretne.

Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,
föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,
csak a könnyedség fogadott magába,
úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

Emlékszem. Gyermekkori meséből származom,
az első oldalából csobbantam ki. Vizes
lett a sima, ránctalan papírlap,
homokba maradt hullámmorajlás,
Ursula lábnyoma bevésődött,
dallamot csen, visszhangfakasztás
némítja el sellő énekem;
mese életre kelt,
erős színeket harsányabbra vettem.

Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,
föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,
csak a könnyedség fogadott magába,
úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.
                                                                                                                                        Horváth Nóra

Horváth Nóra: Színvallás

Koromfekete palatető az ég,
fehér lámpás a Hold.
Az ezüst rengetegben
megízlel a vágy,
csak csínján
bánj
vele.

A csillagok rikító sárga
pontok, a sors
kendőzetlensége
ölébe fonja
az elárvult
szótlanságot.

Lassan piroslik
a lobbanékony nap,
túl sokat visz
a vászonra,
(ha rólam van szó).

Ágak barna vázlatában
begyöpösödsz,
lépj egyet,
magkezdemények
születnek meg,
belőlük terem
sok kicsi hajtás;
zöld levél,
fű,
moha,
árnyalataikat
szél satírozza.

A szabad ég alatt
nyugszik a csintalan
kék virág
- ez vagyok én -,
minden más csak
mellékszín.
Diszítik életem könyvét,
de ez a feltűnő lap
ezernyi titkot rejt,
magában hordoz,
ez váj belém,
egyre mélyebbre
festve bennem,
a tőletek eltérő jelzőt;
az egyenértékű fényt.

Horváth Nóra