Ódor György: Keveset kérek

Csak annyit, hogy szeressem magamat.

Legalább titokban, ha nem szabad.

Ne csak a testem öleld meg, engem,

szeszély nélkül, sose félelemmel,

tedd keserűen és tedd édesen,

ahogy jólesik, ahogy épp vagyok,

hogy kibírhassam érted az életem,

gyönyörködve benned híven, vakon. 

Ódor György

 

Nézz fel az égre! Lélegezz be néhányszor, jó mélyen. Gondolj arra – csak egy pillanatra -, hogy Csodában élsz, és benned is Csoda van!

Müller Péter

Bíbor Kata: Szívmosoly

 

Nem hallgatlak ki magamból

a csendem halk dallamba fon

hagyom a hárfák pengetését

kedvedre játssz a húrokon.

Parfümös üvegcsébe rejtett

illatokat szórsz szét bennem

nem várok tovább, hirtelen

öntsd magad rám, én engedem.

Rezdüléseid belém bújnak

arcod  a levegőm – lételem

részemmé úgy válik részed

szemcséimmel magamba lélegzem.

Hámozlak, cikkelyekre szedlek

érzem, kezed bőrömre szalad

s a pőre, levetkőzött tudatom

mindenestül magába fogad.

 Bíbor Kata

Szécsényi Barbara: Gondolatok, míg vártalak

 

Szobrozom a pályaudvaron.

Előbb a tavasznak kellett volna jönni.

Arcomon évek-óta-várás nyűgök,

szarkalábak, melyek sokéves őszök

tarlóin szaladtak erre,

s maradtak itt.

Szép kabátot akartam venni

és nyárról áhított illatot

- pár gallér mögötti sors szorít –

mely roncs-szelídre fagyhatott

az állomáspad törött gerincén.

Gőzölgő magány takarózik

a szemközti oldalon.

-  Kisiklik bennem a várás –

nekem a pillanat vonalán

kéne menni, de ez az oda nem állás

és oda nem nézés

szégyen-meztelennek maraszt.

Amíg jöttem, komor képeim

felaggattam a fákra.

Majd másik úton indulunk haza.

Cigarettán nyugtatom kezem,

s mint imbolygó fáklya

kigyúlik arcomon,

megremeg hátamon az állomás fala.

 Szécsényi Barbara