A mese olyan "helyszínre" viszi el az embert, ahol ritkán jár: a tudattalanba, az ősképek birodalmába, ezért már maga a megmerítkezés is felszabadító erővel hat.

Boldizsár Ildikó

Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

Lámpa van a szíved közepén,

Attól fénylik minden porcikád.

Lámpafényed bársonyosan szűröd,

Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,

Rózsaszínben földereng a szád.

Hajad, az a fecske-fekete,

Lila szikrát pattogtat az éjben,

Köztük arcod csillog, mint a köd,

Augusztusi csillagok között - 

Lámpa van a szíved közepén.

- Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? - kérdezte aznap este a csillag.

A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:

- Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az... hogy mondjam neked? A szív ügye.

- Mesélj nekem a boldog pillanatokról!

- Hagyjál most, álmos vagyok. (...)

- Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.

- Szeretlek! Nagyon!

- Jó éjszakát! - mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.

Alkyoni Papadaki

Zelk Zoltán: Nem emlékszem

Mit is akartam mondani?

Soha még olyan fontosat,

olyant, amitől az utak, 

az utcák meg a téli kertek,

a kertek meg a madarak

olyant, amitől...

Nem emlékszem, 

csak arra, hogy a hóesésben

az utak, kertek, madarak...

Pedig soha még oly szépet.

soha még oly fontosat...