Asztalos-Varga Csilla: …várostenger…

Fülembe süvített a hajnali szél, ahogy az alagút mélyén állva néztem a suhanó arcokat, a hömpölygő tömeg vágyszárnyán repülve, állomásról állomásra.

Ahogy megálltam, hol a park fáinak illata, hol az egekbe szökő toronyházak árnyai, hol a híd pillérei, hol pedig egy nyüzsgő tér zajtalan hangjai köszöntöttek.

A sokaságban egy kéz megfogta kezem.

Mert tudja, hogy félek.

Asztalos-Varga Csilla

Asztalos-Varga Csilla: …tündérgyöngyök…

 

Ezer színben pompáznak előttem, megcsillanó holdsugárban, záporozó esőcseppek között, napsütéses hajnalokon.

Vidám, tündöklő láncot fűzök belőlük. Beleszövöm lelkem rózsaszínjeit, a felhőtlen ég kékjét, a violát, a tenger zöldjét, a hegycsúcsok fehérségét, a Nap meleg sárgáját.

Csak egy percig nézem elégedett félmosollyal ragyogó gyöngyeim, egy tündér ül le mellém.

-  valami hiányzik…merengett.

S elém szórta a szerelem piros gyöngyeit.

Asztalos-Varga Csilla

Asztalos-Varga Csilla: …lélekásó…

Van, hogy csak úgy megtörténik. Először a könnyű kis ásó nyomán apró kupac keletkezik. Csak a felszín az, ami láthatóvá válik a Nap melegétől, simogatóan selymes réteg.

Aztán jönnek újabb és újabb pillanatok.

Az egymásra tornyosuló ásónyomok egyre nőnek. Néhol sáros, néhol kincset rejt, s néhol vastag gyökerekbe ütközik a csillogó fém.

Nem megfelelő mozdulatok, csikorgó kövek, pergő föld, erő, erőtlenség…

A felelősség a lélekásóé, hogy a felhalmozott kupac ne összedőljön, hanem a tetején új élet sarjadjon…

Asztalos-Varga Csilla

Asztalos-Varga Csilla: …meghasadás…(részlet)

...

Hiszen minden pillanatban távolodom önmagamtól azért, hogy egyre közelebb kerülhessek önmagamhoz.

Asztalos-Varga Csilla