Könyörgés kedvesemért

Napok, akik elfolytok, hogy meg sem fürödhettem bennetek,
Órák, akik elsurrantok, hogy arcotokba se nézhet szemem,
Én nem bánom, ha nékem mit sem adtok.

Az én kertemben csupasz fák szoktak állni, pörkölt a gyep, s az ágyások hervadtak,
A színes gömb - homályos és törött.
Én tűröm, hogy a magányosság karoljon belém,
Hogy a szürkeség kínáljon fürdővel,
Hogy a szomorúság szobájában üljek.

De ő, de ő,

Ó napok, ti sietős vándorok
És órák, ti az országúton egymást kergető követek,
Neki, neki hozzatok mindig ajándékot.

Egyik se felejtse el, egyik se közületek!
Egyetlen nap sem, egyetlen óra sem
És a szemüket kinyitó-lezáró percek is fogjanak össze,
Mindegyik simítsa szívét, hozzon friss vizet, vidámítsa őt,
Hintsen illatot, fessen képet, zengjen kósza dalt.
Egyik se felejtse el, egyik se közületek!

Mutassátok újra, meg újra az eget, a tükröt, a színeket, a folyót, az est árnyait, gyöngyöt és sóhajt, barna-szemmel a homályba nézést, ünnepet, zenét, csillárt, bált, virágot.
De ugye nem, nem fogjátok elfelejteni, egyik sem, egy se közületek!

Mert, lássátok, én felvont vállakkal tudok ülni
Csupaszon mázolt rongy napok között,
Szobában, hivatalnok, vakult szavak alatt,
De ő, szegény, veszendő, oly bánat rágondolni.

Jók lesztek Kedvesemhez?

Nádass József