Lélektakaró

2011. június 5., vasárnap

A kabátom alatt egy megfáradt szív dobog - de egy jó ember szíve, aki senkinek sem tudna ártani.

Aleister Crowley

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Felhívás...

Az 1999./LXXVI/tv./1.§ törvény ismeretében minden művet eredeti alkotójának nevével feltüntetve osztom meg azon rímek-ölén rezgő kedves Olvasóval, aki saját gondolatait, féltett kincsként őrzött titkait, elszenvedett sebeinek gyógyulását, vagy megélt boldogságok melegét látja az irodalom oltalmazó finomságában.

A "mohaságok", és az oldalsávi írások, önnön lélekméhemből született, csetlő szógyermekeim...

A blogban szereplő pótolhatatlan szófüzéreket a Költők és Írók utólagos engedelmével akasztom ki virtuális olvasószobám falára, kérem, amennyiben megsértenék valakit alkotásának általam képviselt megosztásával, jelezze felém, és bocsánatkérésem mellékletével azonnali hatállyal eltávolítom.

Mélyen, idebent...

...mindig megtalál egy-egy gondolat, egyfajta örök párbeszéd magammal, folyamatosan játszódik bennem egy végtelen, régi sanzon, valami megfoghatatlan vágy, hogy benne legyek minden megmásíthatatlan pillanatban, és a tudat, hogy minden megfoghatatlan pillanat bennem akar lenni...minden megihlet, és beépíti magát kerettelen életembe, és oly gyakran gurulnak szerte gondolataim, miként a feldőlt zsákból fordul ki a búzaszem milliónyi apró arcocskája...könyvben a lapok tánca, nekem angyali szárnysuhanás, és a rím-anyák szülte újszülött versek, minden nappal erősebb érzelmekre lobbantják szenvedélyes lelkem: csak táncolom mások zenéjét, csak megélem a szépet, s szomjazom hiányát, mint egy padlásszobában álmodozó cselédlány, ki olyasmit vár, ami nem jön el...az én lelkemben kottát ír egy süket zenész, és nem törődik törvénnyel, amely ritmust vagy félhangokat vezényel szigorú rendbe, csupán alkot és engem az sem érdekel, ha soha senki nem érti meg, miért szól oly hamisan a megelevenedő melankolikus "műremek"...s magyarázatom megint oly mezítlenül hagyja bolondul igaz szavú lelkem, mert olyan védtelenre szelídít engem, hogy vállaljam, ilyen vagyok mélyen idebent...
Veled nem történik meg soha, hogy egyedül is beszélgetsz - jobb híján- önmagaddal? Millió és ezer kérdésed akad, és mintegy bolondok tükrébe, nézel önnön magadba...
Kimondva és némán, zajongva és oltárcsendben cseppen le ajkamról a hang, vagy jajdul fel a lélekharang, ami magamat inti megnyugvásra, de nincs oly erős kondulása a józan észnek, ami léggömbökbe kapaszkodó lelkemet a föld nehézkes talajára szögezhetné, vagy szelíd lánggá csitíthatná létem két végén égő gyertyaszálának kicsiny testét...
De mondd, hova meneküljek magam elől, ha csöndemet keresem majd...?