Abba a belső csöndbe és mozdulatlanságba ereszkedtem, ami útitársammá szegődött, amikor erre az ösvényre léptem, s azóta is velem tartott. Ösztönösen tudtam, hogy ebből a csöndből és mozdulatlanságból jön majd a válasz, nem a személyiségem és semmiképpen sem a folyton csacsogó intellektusom adja meg azt. Ha a gondolkodó értelem tudná a választ, akkor már rég megadta volna. Miután ez nem történt meg, nem tehettem mást, csak bíztam. Valamilyen mélyebb bölcsességben, abban a tudásban, amelyik lehetővé tette szívem működését, a szemem látását, a hajam növekedését. Bíztam abban a végtelen intelligenciában, amelyik felelős a sejtjeimért. Hittem abban a bennem rejlő valamiben, ami – vagy aki – akkor is ébren van, amikor én éjszaka alszom. Tudtam, hogy bíznom kell, hogy fenntartás nélkül rá kell hagyatkoznom lényem lényegi magjára. Arra a részemre, ahol önmagamban „otthon vagyok”.

Brandon Bays