Nagy Elizabeth: Szendergő gyöngyszem

Könnycsepp ragyogott

sötéten ívelő
szempillámon este,
íriszben kapaszkodó,
sziporkázó piciny
gyöngyszemecske.
Mi egy halovány
lámpafényben
ragyog,
ó igen, tudom...
csak egy bolondos
lány vagyok!

Láthatatlan reményed,
sápadt illúziód,
talán az is én vagyok,
s most nincsenek
bonyolult szavak,
csak halk,
nesztelen dallamok.
Te voltál ki kutatott,
sosem volt
világokat bennem,
ki zászlóit távolról
szüntelen lengette,
hogy végre veled
önmagam megleljem.

Voltál hangom
mikor nekem,
nem bírta kimondani
szám a szót,
reszketőn súgtad
lelkemet érintve:
mondjuk ki együtt
a ki nem mondhatót!
Voltál mosoly
ki arcom formálta,
mint művész,
ki virágát vászonra
éltette,
s lettél vérem
rózsáiban tövis,
ki szilánkjával
vágyam felsebezte.

S én csak egy
dallamba titkolt
nyugvó hangjegynyi
csönd vagyok,
mely ajkadról olykor
észrevétlen menekül,
Gondolatlépteimmel
nyomokat hagyok,
Mikor halkan suttogod
nevem az éjbe,
Szempillámon a kis gyöngy
végleg elszenderül... 

 Nagy Elizabeth