Kerestelek lélekszobáimban évhosszú időkön át, felsejlő hangod mindenkor más irányból szólt hozzám, és amikor úgy hittem rád találtam, zárt ajtód előtt belegömbölyödtem az ottléted nyugalmába...mára a résnyire nyíló ajtó reménysége (is) lettél.

Moha

A lét határán üldögélve, talpam alatt gördült tova pár ördögszekérre csontosodott arcvonásod, és mély(em)be hulló sziluettje után nem vetődtem többé. Felnyögtek pernyéi a rád-gondolás perzselő hiányának, majd füstízű szavakat formáltam neved köré. Elefántcsonttornyomban megbékélve hagyom rám rontani pilláim alá rejtett elevenséged.

Moha

 

Rojtszélű takaróját magamra rántom a létnek, elbújok minden elől, ami szem elé kerülhet (hogy maradhasson bennem egy cseppnyi igaz jóság), és élek azok mélységében, akik élet-macskaköveimen még kopogva járnak-kélnek... 


Moha

 
Ha vársz engem, zárd be ajtód s ablakod, ne engedd be az éjjel búcsúzó fényeit. Ha engem vársz, vesd le gondolataid, és élted első percének ártatlanságával bízd magad reám. S ha megérkezem, nesztelenül kúszom fel álmaid vetett vánkosán, suttogón mozdítom ajkaim a szavak vonalára, és rebbenő szemhéjadként nyitok szemet egy érkező holnap kelő sugarára.

Moha

Lábaim közt korong rohan, szaladó élet-agyagban rovásokkal jelezlek. Táncolsz a megjelenő anyagon, hol szürkével, hogy barna fényben. Ujjaim hegyén elevened éled, féltett érintéseid lenyomatát átadom a készülő cserépnek...kemence nyílik, vöröslőn serceg kerámiaszívem. Belém égtél.

Moha

 

Kinőttem a szívem. Régen napok idejéről töltöttem élet-kamrám polcait, s az emlékek,

 - akár lélek-befőttjeim -, címkék mögött sorakozva szenderültek. Most kezemben újabb szalagos érzést tartok, s koccanni hallom, ahogy elhelyezem a többi közt, hirtelen millió-sóhajnyi csörömpölés közt, kiszorul(t) polcomról egy régebbi üveg.

Moha

Tetten értelek, ahogy átosontál nyitott ajtóimon, benyitottál a rejtett szobák hitehagyott magányába...láttam szemedben az ellobbanó idők visszaemlékezését, majd elrohanó árnyadtól elaludtak termem lélekgyertyái...a nap első sugarai megkövesítették bennem éjjeli látogatásod izzó nyomait. Csak így lehettél mindörökké enyém.

Moha

Megelevenedtél, hogy ne csupán ákombákom rajz legyél, amit gondolatgyerekeim készítettek rólad...minden porcikádat más színre festették, alakod napról napra váltakozónak látszik. Körülszaladoznak és neveddel bukfenceznek át hónapokat...mostanra kiradírozott körvonalad mentén valósággá rajzollak.

Moha

Gyónhatatlan vagy bennem. Kimondhatatlan stigma. Megjelöltél ezer jellel, de múlt-színű vakolatként lepergett sosemvolt lélekszobáink fala. Süketen is hallom pontnyi léted hívószavát, és belélegzem rád-gondolásomat, hogy el ne juthasson hozzád...

Moha

lehetnék csendes árnyék falak metszetében, vagy sarok, amelyben elsuttogott imák lenyomata pihen; tenyér, amelyben az eljövendő rohanó életvonala serken, vagy elhajított kőről visszapattanó hang, ahogy távoli házfalról visszareppen...álom előtti végső gondolattá válhatnék, hogy ne vesszek el, amikor felfoszlik benned az ébrenlét...

Moha

Ha szeretlek, magamba zárlak. Kalitkád leszek nyitott rácsú szívemben. Elreppenő alakodra oltalmat kívánok, és kérdések nélkül hordalak tovább...amikor visszaérkezel...

Moha

Valami történt tegnap, mára rájöttem, hogy elmúlt. Nem árthat. Üvegcsébe zártam, akár nagymama a friss lekvárt és lélekkamrám polcára tettem. Holnap majd leveszem és messzire hajítom, ahogy minden tegnapom holnap-árnyékoló ballépését...

Moha

Ha lehetnék ujjad hegyén vékonyívű lenyomat, örökké érintésed melegében élhetnék...

Moha

Vánkosommá váltak hiányod évei és csendkeretbe üvegeztem hozzád-vágyódásom…megszámlált szavaimmal várnálak ma éjjel, mégis néma volnék két karodban...űzött, szelíd, békés...

Moha

csukott szemmel járok...eleinte csetlőn botladoztam a holnapok határán, mert nem akartam látni, ahogy nem vagy mellettem. Mára megtanultam magamba fordult tekintettel élni, mert odabent örökké megmaradsz nekem és ott el(ő)jöhetsz újra...meg újra (...ha már elviselhetetlen...)

Moha

Ha már ajtómnál jársz, ne kopogj, csak lépj be rajta, mert belehalnék a mozduló kilincs tört pillanatába, ha nem te érkezel...

Moha

Ezer lüktető dobbanással szeretlek. Szerteágazva, miként asztallaphoz koccanó üvegpoháron fut pókhálórepedés körbe. Áttáncolok borús gondolataid élén, kicsorbítom mezítlen talpammal lépésenként; és nyugtalan ellenkezésem hangjait öklömbe zárva szabadnak hagylak, hogy úgy szerethess, ahogy én...

Moha

...a hold sarlója most utolsót suhint az éjszaka nádszáras peremén, és lehullajtva csillagbuzogányait elmerül a napfelkelte ingoványában...újabb elvérzett reggel, ami nélküled ér(t)...

Moha

...kiolvastam az éjszaka csendjéből, hogy te is épp rám gondolsz, a telő hold fénylő arcában tükörképed után kutattam, és elhittem a sötét surranó lépteit, amivel hírét vitte rád-gondolásomnak. Megrajzoltam körvonalad ágyam redőiben, rebbenő pilláid arcomon futottak tova, egyetlen simogatásod örök-érzete bőrömbe égett...valóságot formáltam belőle(d), hogy magamhoz öleljelek, mikor hiányzol...(minden éjjel)...

Moha

 
szenderedő parázs őrizte elfagyó emléked, lélekhasábok álltak gőgös tornyot odakünn, de én védtem új lángok izzásától utolsó korommal belém vésett üzenetedet...

Moha