...kellenek a szorosra zárt pilláim alól menekülő álomképek valóságba fordulásai, ahogy hálátlan, befogadott, csavargó kutyaként mar leggyengébb hajtásomba az őrjöngő Élet süvöltő meg nem alkuvása...és lélekfám szótlanul figyeli sziromhullásom sorsszerűn alábukó táncát...a gyenge mindig kiválasztódik...

Moha

...kellenek bennem az őrült szitkok, és beletörődő némaságok fonatai...az ébredések sokfényű és fénytelen változásai, amelyek süllyedő mellkasomra térdepelve fullasztanak bele a holnap örökös újrakezdésébe. Abba a holnapéba, amely meztelen papírlapként érkezik hajnalonként a nyikorgó lélekzsanérok repedésein, és bénult szemhéjam mögött várakozó gondolatokkal festi meg önmagát, hogy magamba zárt társam legyen arra a napra...hogy éjjelre elkopjon az utolsó vonalig...másnapig...

Moha

...kellenek a szavak, amelyeket nem mondhatok ki, amik parázsként égetik a számat, és önálló akaratú élőlényként menetelnek mind közelebb a pillanathoz, amikor megszülethetnek, de mégsem érkeznek meg soha ahhoz a jelenhez, amelyben létezhetnének. Ők csupán bennem élő aprócska teremtmények, cinkos ikertestvérei vágyakozó lelkemnek.  Házuk a reménység, és folyvást építik bennem aprócska falvaik menedékérzetét...

Moha

...kell a gyermek bennem, aki túléli, hogy felnőtté nyúltak vele(m) az évek, és nem retten megmaradni álmodónak, aki a hullócsillagok porát összegyűjtve kíván, és hisz benne...aki szoknyaredőbe bújva kacsint a nehéz idők kemény kalapos hírnökére, és csillogó ponttá változtatja a zord gondolatok fénytelen szembogarát...kell, hogy mezítláb szaladjam át az élet elvárásainak látszólagos határvonalát...sebesen, fáradhatatlanul, (ki)kacagva...

Moha