Tudathasadás:

Várni, hogy már ne tudjak

Nélküled élni.

Moha

megremeg 

nem először 

és nem is utoljára, 

az a pillanat bennem, 

amikor elhiszem 

az álmot, 

hogy szerethetsz engem 

de utána kapok 

az illanásnak, 

mert magamnak vágyom 

lélek-kertem 

minden fűszálát, 
 ami talpad nyomán 

emlékezik lelkembe költözésedre

és pólya-melegbe 

csendesülve alszom el 

utánad 

sóhajló 

lélektakaróm 

védelmében...

Moha

Rossz fotográfus vagyok, soha nem találom el a beállított pillanatokat, érzéketlen vagyok a felajánlkozó témák iránt, amik mögött ezernyi perc és vívódó tökéletességre törekvés áll. Rossz bennem a művész, mert képeket festek lélekvásznaimra úgy, hogy semmiféle kompozíció nem vehető ki belőle, az alakok és elmosódások nem tükröznek szimmetriát és a határvonalak nem különülnek el élesen egymástól, inkább összeölelkezőek, olykor kivehetetlenek...éppen olyanok, mint én. Rosszak bennem a szabályszerűségek, mert folyvást levetve hányódnak a poros sarkok mélyén, éppen ott, ahol hátra hagytam őket...rosszak az értékrendek, amelyek oly’ katonás szigorral igyekeznek sorba állítani engem, de csorbák a világ metszőollói is, amik lenyesni próbálják kitárt karom, amit oldalt kitárva megemelek, hogy áttáncolva az élet bolondos dallamát, önmagam lehessek...

Moha

 

Akkor látod meg magadban igazán a fényt, mikor színtelen lélekidőkben észreveszed a szivárványt is a könnyeidben... 

Moha