Ha vársz engem, zárd be ajtód s ablakod, ne engedd be az éjjel búcsúzó fényeit. Ha engem vársz, vesd le gondolataid, és élted első percének ártatlanságával bízd magad reám. S ha megérkezem, nesztelenül kúszom fel álmaid vetett vánkosán, suttogón mozdítom ajkaim a szavak vonalára, és rebbenő szemhéjadként nyitok szemet egy érkező holnap kelő sugarára.

Moha

Cecilia Ahern: Talált tárgyak országa (részlet)

Van, hogy a szemünk láttára tűnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda(…)Mindenki eltűnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltűnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerűbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál.

Kosztolányi Dezső: Pille

Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre

szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,

mely most erre röpül, egymásra ájult,

őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát

a méz örömével, szárnyait veregetve

ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,

mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,

a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,

és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.

Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind

Csomagold be mind, ami volt, ami régen

volt, ami édes, mind csomagold be,

ami több, mint játék, szerelem, több, mint

élet is, a kincseim csomagold be,

régi szavam, az aranyt, kevélyen

csengő rímeim, melyekkel magasan

röpültem a többi fölött, s ékes igéim,

mind-mind csomagold e batyuba,

abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,

hogy hősi-igazul járjak egyedül,

egyszerű ember az egyszerű földön,

s meztelenül legyek, amint megszülettem,

meztelenül legyek, amint meghalok.

Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel

hatalmas hang kiabál újra belőlem.

Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,

nem illik hozzá az ifjú parádé.

Úgyse soká tart már számomra e földi

vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán

elromlik a test, mely zárja hüvelyében

lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát

vetkőzni most erőt, érezni e kevés

időre magamat s a világot, a te nagy

igazság, szeretett s még nagyobb igazság,

fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,

mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.