Percekként rohantak el az órák a nehéz karosszék
ölében ülve. Előbb tán még a Nap sütött, most már
a sötét égbolt fonja körbe a szobát.
Nem mozdulok. Már nem fáj, ahogy karomba
vág a tölgyfa, már nem érzem lábamban az apró
tűkatonák szigorú menetelését. Már nincs süket
csend bennem.
A könyv lapjai is, mintha önmagukat hajtanák.
Minden sorát, gondolatát érezni akarom. Valahol
a mellkasom közepén égő foltként dörömböl
a szinte befogadhatatlan szépsége a fájdalomnak,
szeretetnek, egy találkozásnak, életnek, halálnak.
Néha felpillantok. Megállt a lét körülöttem, csak
az arcom mozdul, ahogy a lámpa fénye megfesti
könnyeimet.
Megrázó találkozások, ezer jellé sűrűsödő
gombolyag…melyben megláttam az utamat.
Becsukom a könyvet s a világ csendben összeér.
Asztalos-Varga Csilla
