Csollányi Péter: Hozzád (közelebb)

Elhantolt múlt...

belőled ébredek...
málló kavics,
izzadt föld csorog...
de alatta homok,
felkelő nap,
lábnyomok...

Halvány derengés
az éjszaka csendjén,
hozzád indulok.
S itt e keskeny
földi mezsgyén,
elborít a köd,
s megpihen
a lankák testén,
csak a belső fény vezet,
a belső törvény:
magamon túl nincsen
mit adhatok,
mert e szelíd
némaságba vész
a múlt, a jövő, s mit
a jelentől kaphatok,
csak a remény
örök látomása ég:
hajnalodik,
hazatérek,
s öledbe olvadok.

Az embertől távol,
a semmi szélén
templomod.
A por lebeg,
a lélegzet áll.
Odabent gyertyafény,
fehér selyem
rezgő fátyol alatt
sóhajod melege vár...
Vonz a tűz.
Átsző s átereszt...
s szívemre
meztelen szerelmed
néma szolgasága száll...   

Csollányi Péter