Annyi helyre ültettelek már el magamban. A szemem zöldjébe fogadtalak, hogy nyugodtan növekedhessen benned, aki vagy, majd végtelen könnycseppekkel ápoltam bennünk az egymásra találtság félelmeit. Majd elvetettelek minden zajba, zenébe, átsuhanó foszlányba, amit csak hozzád tudok dúdolni, mindahhoz, amivé már megálmodtalak. Tenyerembe ültettelek, hogy könnyen szívemre simíthassalak egyetlen mozdulattal, és a lelkemből olvastam fel neked megannyi mesébe szőtt életképet, amit velünk játszattak a mindennapok. Majd gyökeret vertél bennem mindenütt és átszőtted magad a mélyemben…és nem száradtál el bennem a lélekszomjazó időkben sem...

Moha