2011. október 9., vasárnap


ott ültem a patak
menyasszony-fodros
medrében
ahogy utolsó
gombját
húzta össze magán
a nyár nagykabátja,
és hátradőlve
arcomba hulltak
mézszínű levelei
a változó erdőnek.

rámkulcsolta fényét
a lemenő napsugár
ernyőt vont szememre
vakítón elbukó íve,
és az utolsó madárpár
is elvonult reszketőn
az avarszagú fák mélyére.

elpihent a látszólagos élet,
apró motozás hallik
csupán a süntalpak alól,
amint almát gurítva
rejti el őket
az ezerszín bozótok árnya.

maradj így velem
e megkövesült pillanatban,
ahogy moha-lepte
köveken lépdel
a Jóisten mosolya,
és úgy legyél bennem
a múlhatatlanság...

Moha

2 megjegyzés:

  1. Szavaid igazgyöngy-füzérré
    válnak tollad alatt.
    Megragadja a csodás
    pillanatokat.
    Az elmúló nyár végi
    naplementét.
    A szerelem örökkévalóságát
    öleled magadhoz!

    Köszönöm ezt a lélekragyogást.
    Nem is hagyhatom itt!!!

    Végtelen baráti szeretettel:
    Miki

    VálaszTörlés
  2. Kedves Miki!
    A szerelem örökkévalósága, az érzés szépsége nem múlhat el a letűnő nyári napfénnyel, a hideg télben melenget, a nyári hőségben homlokunkon pihen el hűsítő kezével, hogy mindig azt adja, amire kimondatlanul vágyunk...

    Köszönöm "hűséged" a bloghoz, és gondolataimhoz.

    Baráti szeretettel
    Moha

    VálaszTörlés