ott ültem a patak
menyasszony-fodros
medrében
ahogy utolsó
gombját
húzta össze magán
a nyár nagykabátja,
és hátradőlve
arcomba hulltak
mézszínű levelei
a változó erdőnek.
rámkulcsolta fényét
a lemenő napsugár
ernyőt vont szememre
vakítón elbukó íve,
és az utolsó madárpár
is elvonult reszketőn
az avarszagú fák mélyére.
elpihent a látszólagos élet,
apró motozás hallik
csupán a süntalpak alól,
amint almát gurítva
rejti el őket
az ezerszín bozótok árnya.
maradj így velem
e megkövesült pillanatban,
ahogy moha-lepte
köveken lépdel
a Jóisten mosolya,
és úgy legyél bennem
a múlhatatlanság...
Moha
Szavaid igazgyöngy-füzérré
VálaszTörlésválnak tollad alatt.
Megragadja a csodás
pillanatokat.
Az elmúló nyár végi
naplementét.
A szerelem örökkévalóságát
öleled magadhoz!
Köszönöm ezt a lélekragyogást.
Nem is hagyhatom itt!!!
Végtelen baráti szeretettel:
Miki
Kedves Miki!
VálaszTörlésA szerelem örökkévalósága, az érzés szépsége nem múlhat el a letűnő nyári napfénnyel, a hideg télben melenget, a nyári hőségben homlokunkon pihen el hűsítő kezével, hogy mindig azt adja, amire kimondatlanul vágyunk...
Köszönöm "hűséged" a bloghoz, és gondolataimhoz.
Baráti szeretettel
Moha