Létre leheltelek

Múltad ostoba feslett színház volt
melyben egykor
hamis dallamokra játszottál.
Eltévedt szerepeid közt
sebzett szárnyú angyalokkal táncoltál,
s ha rád szakadt az éj mázsás súlya
lábad lógattad fénylő-sziklaszálon.
Alattad a pokol tüzében,
mázas kacajjal csalogattak kéjgyönyörre,
cifra ruhába bújt édes álmok.

Ködfátylas magányodban elbújva
mondd hányszor születtél újra,
hogy rátalálj kapaszkodva
a menny és pokol közt vezető hídra.
Mondd, hányszor zokogtad el álmaid
a Nőnek, az Embernek, Istennek,
miközben összekulcsolt kezeid
párnádon bilincsként hevertek,
s görcsbe rándulva, majd kifeszítve
kaptad a hamis szerelmet.

Testetlenül zuhantál a nincsből a mába,
én találtam rád e fércelt álomvilágban.
Könnyezett a hold is, mikor kezembe vettem lelked,
múzsámmá faragtalak, létre leheltelek.
Álmaimmal szelíden igéztelek,
csendbuborékokat suttogtam füledbe,
tükörbe karcolt sikoltó csended
törtem szét, ölelő létemmel… 

...most nevet adok,
utolsó születésednek… 

Szilágyi Hajnalka