2015. május 30., szombat

 
Kinőttem a szívem. Régen napok idejéről töltöttem élet-kamrám polcait, s az emlékek,
 - akár lélek-befőttjeim -, címkék mögött sorakozva szenderültek. Most kezemben újabb szalagos érzést tartok, s koccanni hallom, ahogy elhelyezem a többi közt, hirtelen millió-sóhajnyi csörömpölés közt, kiszorul(t) polcomról egy régebbi üveg.

Moha

Kassák Lajos: Nyitott könyv


Kergetődzik a szél és tölcsérformába szorultan kering. Ez a vad őszi szél szerelmeimre, csalódásaimra emlékeztet és megsebez engem. Hová lett a vörös lámpasor és a sarki rendőr? A tiszta ablaküveg és a bő-szájú korsó? Kérdezek, de nem várok feleletet. Megkeményedtem, mint a felhevített acél, ha jeges vízbe mártják. Azt a szerepet játszom, hogy haragba vagyok az éggel és földdel. De ez nem igaz. Szembenézek a  világgal, saját tükörképemtől sem fordulok el szégyenkezőn. Fölhasítom a homályt, széttépem a csöndet s mindig van nálam valami papír, ami megvéd az útonállók vadsága és a bírák ostobasága ellen.

Nina George: Levendulaszoba (részlet)

 

A félelem úgy megváltoztatja a testedet, mint az ügyetlen szobrász a tökéletes követ. (…) Csakhogy belülről farag ki, és senki nem látja, mennyi szilánkot és réteget ver le rólad. Belülről egyre vékonyabb és bizonytalanabb leszel, amíg már a legkisebb érzés is felborít. Egy ölelés, és azt hiszed, összetörsz és elveszel.


Van a léleknek olyan betokosodott része, mint amikor valaki háborús lövedéket kap, és akkor onnan az nem mozdul, nem veszik ki, mert akkor szétesne a térdkalács. Nem lehet bolygatni. Ilyen rész van, szerintem, mindannyiunkban.

Dunai Tamás

Emylia Hall: Nyarak könyve (részlet)

Van a gyanútlanságnak valami szomorú poétikája. Minden ránk szakadó katasztrófa előtt ott van a megelőző idő, amikor még tökéletesen tudatlanok voltunk. Nem is igen tudtuk, mennyire boldogok vagyunk. Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat megünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte levő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd komássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni. És közben tudatosítani, hogy készen állunk, tettre készek vagyunk. Ha most leszakad az ég, legalább esélyünk van elkapni.


Csupán azért engedem be a (…) bánatot, mert már annyira magányos vagyok, hogy egyedül őt találom érdekes beszélgetőtársnak. (...) Olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni.

Gerlóczy Márton

2015. május 23., szombat

Sia - Soon we'll be found


Boskovits Éva: Inszomnia


szétszakít a csend
a sötét oly nehéz
árnyakat teremt
az éjbe révedés
 A szívverésemben
mint egy megriadt
kismadár rebben
a súlyos ég alatt
megbújik az élet
a szünetek között
lappangó ígéret
az égbe költözött
az óramutató
megdermedve áll
a jövőt kutató
most semmit sem talál
egy sóhajba fagyott
a fátylas éjszaka
néma csillagok
hatalmas halmaza
a távlat rémítő
a félelem arat
órákban mérhető
álmatlan pillanat
végtelenné tágul
az éjszaka szárnya
keselyűként  tárul
s terül a világra
***
robban a buborék
a nappal-éj határba
irizáló játék
szivárványszín pára
az élet zsongva ér
és rajtam csak átszalad
összeroskad az éj
egy napsugár alatt

Cs. Nagy László: Csillag-betűk


Csillagokkal írom tele a végtelent,
szikrázó gyöngybetűk fekete lapon.
Új eget teremtek, fukar emléktelent,
süketen születik, látásra vakon.

Aztán minden szépségre megtanítom,
hogy lehet a sűrű csendet meghallani,
hogy koppan a távozás egy fahídon,
és mint lehet felhőt az égen hajtani.

Hallgatni, mikor a hold fénnyel hegedül,
és a húrokon csak az árvaság van.
Belélegezni a sarki fényt egyedül,
villámnak lenni felhők párbajában.

Látni tanítom, mit látni érdemes,
mikor a hajnal szűz-palástja földig ér.
Alkonyatkor a nap hogy lesz szemérmes,
ha hunyorgó pillája rőt álmot ígér.

A földet feledni, ha madarak szállnak,
és tollaik közt dalol a levegő,
ha víg táncot lejtenek ezüstös szálak,
alattuk a rét szirmokkal fecsegő.

Megtanítom látni a láthatatlant,
mennyi varázslat egy végtelen gondolat.
Hogy felfoghassa a felfoghatatlant,
elég ha egyedül téged tanítalak.

Boskovits Éva: Ünneplőben


lelkem alig felismerhető
a szellem alakja
bennem rejlő
furcsa tükrök torzításában
ezer maskarában
sok a felesleg
a semmitmondó jelleg
sok a félelem rajta
fülébe a gondolatot aggatja
és ezer arcot mázol magának
olcsó festékekkel
néha nekem is nehéz
ebben látnom
hogy hol az ember

azt hiszem
a sok kinyúlt tegnapot
a raktárba viszem
és a bizsu gondolatokat
szép rendben
állványokon elhelyezve
kiárusítom
rég nem viselt
fidres-fodros modorom
a gyűjtésbe dobom
és az agyonhordott jellemem
végre a tűzre teszem

és amikor már lelkem
ott álldogál meztelen
a tükör előtt
az utolsó
szégyen-rongyokat is
félredobva
előásom a gardróbba
gondos rendben beakasztott
öltönyzsákba rejtett álmaim
lefújom róluk a port
s ha divatjamúltak
kissé átszabom
és a mostani alkatomhoz
hozzáigazítom
őket
hogy előhozzam velük
valódi arcom
és a már feladott jövőket
mint az erősségeim
kiemelő kiegészítőket

Cs. Nagy László: Sóhajnyi



Nélküled alig csak sóhajnyit éltem.
Lebegtem maroknyi, cifra szélben.
Vánszorgó, láng-járta szép pillanat,
mikor kigondoltad sorsomnak magad.

Nélküled megint a percekre égek,
lobos lángok parazsán lépek.
Ajkamra fényesednek a szavak,
megkopott keretű szívzörej-nyarak.

Cs. Nagy László: Égre fest a felhő


Téged fest felhők ecsetje az égre
és téged remeg szívem délibábja.
Arcodat rajzolja a tó hulláma kékre,
tavirózsák árnyékot hajolnak föléje,
őrizlek, mint világom csodája.
A zivatar cseppjei téged ragyognak,
belesuttogtad szellőimbe magad.
Vállamon fényeid egymásba karolnak,
tócsáidon gondolataim rohannak,
lelkemben szitáló csepped megárad.

Alázuhogsz rajtam, mint fénylő vízesés,
szemedet rajzolja permetek szivárványa.
Lassú patakká szelídült rohanó szédülés,
avarszőnyegbe bújt varázsos lüktetés,
nap-csók vöröslik hajadon alábukva.
Énem aszfaltjába olvadt könnyű lábnyomod,
lelkemen sétálnak ringó lépteid.
Madarak álmodják homlokomra dalod,
fészek-puhára sodorják lélek-udvarod,
virágot bontanak szívemben szépeid’.

Reppenő lepkeszárny zenéli szívedet,
bennem felragyog hímporok valósága.
Ösvényeimben rejted virágzó léptedet,
erdőim visszhangozzák dalokban kedvedet,
föléd hajolva óv lelkem minden ága.
Világomban rejtélyes, szép valóság lettél,
bevésődött egeimbe felhőnyi képed.
Mindenembe sajgón beleszülettél,
kékfestő egemben magasra repültél,
dajkáló álom-tükörben őrzöm képed.

Cs. Nagy László: Bennem feledtem


Csillogásod magamban feledtem,
mint elhullott tollpihe, úgy lebeg.
Csak visszhangozlak, belül rekedtem,
kacajod még homlokomon rezeg.

Az erdők is figyelve susognak,
a csönd halkan felporzik mögöttem.
Odvas fákról árnyékok zuhognak,
és koppannak ezerre-törötten.

Fönt tornyot építenek a felhők,
fehéren izzó csipkés falakat.
A fákon bársonyos levél-szeplők
siratják az égbe szállt nyarakat.

Boskovits Éva: Tégy jóvá


Uram, Te ismersz
az én életemben
minden egyes hibát,
ami vezeklésért kiált,
és a sok rejtett
szégyenfoltot,
ami belém poklot oltott.

Én rendületlenül
cipelem terhemet,
még ha úgy is érzem néha,
hogy eltemet,
hisz láthatod Te is,
eltévedt gyermeked
minden egyes estén,
miként vergődik
a lelkiismeret keresztjén.

Tudom, a múlt gránit.
Megvált(oztat)hatatlan.
És aki mást hitt
annak sem szűnt izzani e katlan.
Én nem kérek megbocsátást!
Értem ne áldozz semmit!
A kimért fájdalmakon
ez amúgy sem enyhít.

Én viselem a múltam,
mint Káin a jelet,
rám sütött billogot
takarni nem lehet.
De nem is akarom,
hagyd meg nekem végleg!
Félénk imámmal
én csak arra kérlek:
Itt e szent percben
Engem tégy jóvá!
A magam hitéből többé
nem alkuvóvá...

2015. május 16., szombat

Kávészünet - Éjszaka (Radnóti Miklós)


Radnóti Miklós: Hajnali kert


Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyű felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.

Mellettem ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hűvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.

Radnóti Miklós: Az áhítat zsoltáraiból - 2.

Mégis csak szavakkal szeretlek,
és te ilyenkor jegenyék
áhítatos magasában fészkelsz, mint
a sajnálkozásnak nagy madarai
és talán megmaradt csókjaid
fűzérét peregeted az ujjaid
között és lehullajtod hozzám.

Egyszerű szavak érnek csak hozzád,
áhitatos jó papi szavak és
az istenek imádkoztató
egyszerűsége fehérlik az
ajkaid között és szemeidben
felhősen kéklik az égnél kékebb
virágoknak ártatlan kékje.

Radnóti Miklós: Az áhítat zsoltáraiból - 5.


Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csukód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Mégis oly végtelen mint esős réteken
mély álmoknak hajnali habja
amikor dallos szemeidben
kinyílnak a ködtarajos rónák
és bomlott hajunkat zászlókként
lengeti a szél.

Radnóti Miklós: Az áhítat zsoltáraiból – 6.

Pattanó virágú bogaras réten
megáradt bennem egyszer a jóság:
nyújtott nyitott tenyérrel hívtam
az erdők és mezők madarait
és ők eljöttek cikkázva hozzám
tapsos röpüléssel bújtak meg
hajamnak meleg sátra alatt.
Azt hitted, akkor hogy csodát látsz
nagyranyílt szemekkel hátráltál
tőlem de én átöleltelek
kibontottam forró aranyhajad
és úgy szóltam a madarakhoz
akik már nem fértek el rajtam:
 -Nézzétek ez az én kedvesem
nagyszemű és ezerszer áldott!-
És eljöttek akkor hozzád is ők
széttúrták hajad és hemperegtek.
Akkor ott madaras fejünk alatt
csókunkból is dalok születtek
és a dalokból új csókos csodák.

Radnóti Miklós: Az áhítat zsoltáraiból – 8.


Szavakkal játékos
életem mellédkúszik
és átölel virágos
karjaival mint
a kánikula ott
lenn a mezőkön
az örjöngő napot
öleli valami rettentő csudába!

Testünk csak csillogva
ragyog a fényben
és az útszélről mégis
szemérmetlen szerzetes-
füvek nyújtózkodnak fel
hogy lássák csókjainkat!

André Chénier: Alszom s szívem virraszt (Radnóti Miklós fordítása)


Alszom s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.
S mellém varázsol egy aranyló szárnyú álom.
A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
S egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull és zaklatott , rossz ébredés a vége;
magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,
szép szádat csókolom s párnát csókoltam én;
és álmomban karom ölelni vágyva tested,
a párna pelyheit ölelte csak helyetted.

Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból - 8.

Ölelkezésünk közben
jaj
leszakadt a gyöngysorod
és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
gyöngyök.

Lásd, úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
egy
ölelésre
emlékezésnek.

Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.

Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból - 12.

 
Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

Radnóti Miklós: Hasonlatok


Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én 
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Radnóti Miklós: Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
 a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
 Hangodra kölyökként sikoltanak
 a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű,
 kihajt a száraz ág és tőled piroslik a vér.
 Ha meghalsz, meghalok; porainktól
 egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.