2011. november 27., vasárnap

Csurafi Zsófia: egy


és ha te voltál az?
és ha én voltam...
minden nappal közelebb hozzád, hozzám
aki érez, ért és ölel,
kérés nélkül véd, óv,
őrzi minden titkod és hiszi igazad,
tudja szemedben a csodát és
látja vélt és valós ábrándod, mert
lélekben egy és ugyanaz veled
egy csipetnyi te megfűszerezve velem.
Csurafi Zsófia

Válóczy Szilvia: Melletted nem félek


Sietve halad tovább minden gondolat,
S mikor Rád vetem arcomat,
Mosollyá olvad az egész világ...
Mert nem találok Benned semmi hibát.
Majd megjegyzem magamban:
Igen, érdemes volt, minden szavamban
Átadnom Neked mindazt, mit érzek,
S azt, hogy Melletted nem félek
Semmitől...

Órákban robban a percnyi pillanat,
S mikor újra hallom hangodat,
Mosollyá hevít a körülöttem rajzó tér...
Látom, hogy ez a szerelem hová ér,
Majd megjegyzem magamban:
Nincs már anyag a magas falakban,
Omlik minden, titkok, képek
S Melletted mégsem félek
Semmitől...
Válóczy Szilvia

Szakáli Anna: Ott leszek...


Ott leszek én fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes gyönyör futó sóhajában...

Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád esdeklő-szelíden,
álmaimmal fénylő hajnal játszik,
szemem villan szerelem tüzében.

Ott leszek én, visz hozzád a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.

Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
időfonta egy testben, lélekben.
Szakáli Anna

Kormányos Sándor: Versbe írlak


Megírlak majd, hangjaid
mind-mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...
Kormányos Sándor

Komáromi János:...a neveddel alszom el


amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
...a neveddel alszom el

zárt szemhéjjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
...a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
...a neveddel alszom el
Komáromi János

2011. november 25., péntek

 


első napon

erdő-mélybe szöktem
neved ízével,
és elrejtettelek
a holdfény
nappali
láthatatlanságába

de a mezítelenre
vetkezett fák ölén
felfedtek
a levélerezetre írt
melódiáim



másnapra

a víztükör csalfa
felöltőjének
zsebébe varrtalak
hogy ár-apály
vágyai el ne mossanak
belőle

de gyöngyhalászként
igaz kincsedet
kutatva merültem
mélyedre
és
utolsó lélegzetemmel
felszínre hoztalak

 


harmadnapon

megsimítottam
mellkasom tétova
pulzálását
és bőröm alá
karcoltalak
a tegnap
homokjából


 


mára

foltozott lélekruhám
tenyérnyi
szakadatlansága
vagy...

Moha

2011. november 24., csütörtök

Asztalos-Varga Csilla: tükrök


tükrömmé váltál, hogy ragyoghassak Benned
hited úgy fénylik, ahogy a csillagok táncolják
a fekete égre fényükkel jeleinket
s én sima tükröd lettem
minden ujjnyomot, minden karcoló szót, minden
megkopott ívet együtt simítunk ki Benned,
s bennem, ahogy apró darabokká hullok
tekinteted előtt
porrá zúzott fényeim szétszórják tükörképedet,
s hullócsillagként térnek vissza vállaim ívébe

ha nem látsz is, Veled vagyok
szétzúzott üvegkristályként hatoltam bőröd alá
megcsillan benned az egész világ, beléd hasít
eltévedt világom.

S, ha olykor fájdalmasan lüktet, ne akard kitépni,
ha tündérfénnyel megcsillan pórusaidon át,
képzelj egy mosolyt oda, ahol most az űr keresi helyét...
 
Asztalos-Varga Csilla

Reviczky Krisztina: Útfényező


Lemosom rólad,
ha szóömlenyek
dagonyáznak lelkeden.
Csöndre intem
az időt, miközben
zavarában ujjperceket
ropogtat. Citrommal
dörzsölöm, fényesítem
a májfoltos utat.
Megtérítem a
kegyes sorsot, ha
kegyetlenkedik.
Napsárga csokorba
kötöm, mikor
avarrá érik
a nyár. Telepítek,
ha nincs elég
vers a tóban.
Stoppolok, ha szakad
a membrán,
valóra váltom,
ha emlékeid álmodtad.
Tüzet rakok, hogy
az Iszony elégjen,
minden kínt
vállalok helyetted,
hogy boldoggá tehesselek.

Reviczky Krisztina

Maretics Erika: Magam


Nézd, minden alakul,
változik a téli táj.
Ezen a színtelen reggelen
fény lopódzik be az ablakon.
A friss öröm
kísér
de a gyanú még lakótársam,
makacsul, tenyerem alatt lapul.
Csípőd ritmusa erőt ad,
könyörtelen kergetem
az illanó, rosszindulatú
átkokat.
Nézz meg jól,
bennem minden változik,
szememben a barna színhez
arany pontok vegyülnek.
Mosoly-bársony ömlik
testemre, hozzád bújok,
kérlek,
védj meg békétlen
önmagamtól.

Maretics Erika

Dworák Etela: Nézlek


Nézlek.
Engedd, 
ne szólj semmit,
 benned ébredek.

Szemed kérdez,
 mosolyod csodákról zenél. 
 Féltve ringat egy kéz...

...résnyi fényben,
 csillagporos réten veled táncolnék...


Dworák Etela

Hepp Béla: Az vagy...


Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest
ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod
ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,
mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,
most a csend, vörösben ingó gyertyafény
pillanatnyi  bája köt, nem érdekel

vallomásom, vak sorokba font remény.
Nem tudom, szíved mi módon értem el,
vagy nekem, s maradj örökre az enyém.

Hepp Béla

2011. november 23., szerda

Nagy Ilona: A zene tovább szól...

Csak hallgatom a zenét. Mégis érzem, hogy lágy hullámok ringatnak, s szeretve simogatják a bőrömet. A  víz kellemesen hűvös. Néha belecsap az arcomba egy-egy hullám, s a tenger csak zúg - egyre zúg...A sziklákon nagyokat csobbannak a korall-kék hullámok, és felajzva térnek vissza a tengerbe. Aztán habosan tovasuhannak.  Majd újból erőt merítenek, és visszatérnek. Kristálytiszta a víz. A tengerfenéken ücsörgő kavicsok tarka varázsa, káprázatos. A parti kövek csillognak a fényben. Csinosra  fürödték magukat, mint a nyalka legények. Kicsit távolabb, a homokosparton, pálmafákat simogat a tengeri szél. Leveleik néha összekócolódnak, aztán megint kisimulnak. Hajladozva, lágyan ringanak a széllel. A Nap már búcsút int a látóhatár alján, s fénye brokát-vörösen rásimul a víz felszínére. Egy vitorlás himbálódzik a sófehér habok hátán, s engedi, hogy a tenger kedvére játsszon vele. A sziklákon túl, a parti fövenyen, vöröskavicsos út vezet a meredek hegyoldalra, ahol ezernyi apró virág tarkítja a mohazöld pázsitot. A Nap, az utolsó szivárványával még megérinti a látóhatár szélét,  s dús pára cseppjei csüngenek a levegőben. Fülemben folyamatosan szól a zene, s már az egész táj ringatózik. A korallzátonyok, titokatos, vízalatti városban gyűlnek össze. A partra sodródott csigák hermelin-fehéren vakítanak az esti szürkületben, miközben a félhomály lassan ráborul a tájra. Előbb hajnal-narancs, aztán láz-vörös, majd hagyma-lila színre vált az égbolt. A parton már meggyújtották a fáklyákat,  de a tenger, fáradhatatlanul morajlik.
Lazán felfekszem egy hullám hátára, s fölöttem már látszanak a hunyorgó csillagok. A zene pedig tovább szól...

Nagy Ilona

2011. november 20., vasárnap


kőbe zárom
a pillanatot,
mikor elém guggolt
őszi rám várásod,
és leléptél
vásznamról,
ahol vonalakból
szőtt igaz
arcodba
fordult a
valóság grafithegye

narancsszín-viaszfényben
tükröződött
a pillantásod
ami szavak
végtelen sorára
kattintott
téphetetlen
lakatot,
...
többet mondott
az első érintésed


felsikoltott a bőröm
ujjbegyeid alatt,
akár vasalt lepedők
redői sóhajtják
gyűrött létük
a testfontatok alá,
akár a sercegőn
kiszáradt
patakmeder,
ahogy esőcseppek
kényeztetik
vágyakozó peremüket


és tekinteted
borotvaként
vágta el
reszketésem
utolsó
béklyóit,
a gondolatok
kusza porfelhői
messze távolból
követték lelkem
vágykiáltásait


tenyered redői közé
életvonalammal bújtam
és ujjaim szorításával
láncoltam magamhoz
érintéseidet,
félelemmel szállt rám
a gondolat
hogy felszabadult
akaratod
már nem jár be új utat
rajtam

de

tekinteted pólyába
zárta
minden reszketésem

Moha

Fodor András: Jó elgondolni

 
elgondolni, hogy
van csend, amely világít,
mosoly, amely
gyümölcsöt ád a földnek,
hogy egy-ütemre ver a lét
nyugalmad ritmusával,
s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,
belőled el nem fogyhatom soha.

Fodor András


Ölelkezünk a fényben,
Aztán a hullámok közé futunk,
És eltűnünk a messzeségben,
De a homlokom
Addig hozzád nyomom,
A te homlokodhoz az enyém,
Aztán belenézek a szemedbe,
Te meg visszanézel belém.

Kispál és a borz

Paszternák Éva: Eleven parázs


Nem tudok átnézni rajtad, sem
lesütni szemem, ha nézlek, bár
kikutathatnám eleven bensőd, úgy
átvilágítanálak, csak lehetnék
utolsó lézerfényed, örök tanúja
benned a kéjnek, mikor minden
apró ered lüktet, s viszi a vért
vénáknak rendszerén, látnám csak
benned szívkamrák üregén lelked
ablakát, szerelmet szitálnék rá, hogy
idegen kutatók elől rejtsem.
Csak én lássam tested, csak én
lássam, milyen szép, csak én égjek
feletted, ha tűz emészt. Mielőtt
szürkére hamvadok, törvényed
ellen harcolok… Nem tudok átnézni
rajtad. Ellobbanok.

Paszternák Éva

Zimonyi Zita: Hiába


hiába hallgatsz: egész tested,
minden érzéked, porcikád
azt súgja, vallja, kiáltja: ölelnél,
törzsed törzsemhez fordul,
csípőd csípőmhöz beszél,
ajkad ajkamhoz lopakodik,
ott fénylek szemed égboltján,
hiába teszel fel kérdéseket,
faggatsz értetlenül, ámultan,
hiába lepődsz meg zavartan
kitárulkozó vallomásaimon,
engem ugyan nem csapsz be,
csak hazug magad vágod át,
hiába próbálod szemlesütve
fedni félszegen előlem óhajod,
hiába mutatsz kielégültséget,
süt belőled a hiány, a sóvárgás,
furdal az elfojtott kíváncsiság,
űz, hajt a kiéletlen élni akarás,
a gyönyör, mámor utáni vágy.

Zimonyi Zita

Arany-Tóth Katalin: Érted vagyok


Amikor egész testedből kivetnéd
azt, ki vagy:
önmagad
s mikor már minden hang belül tapad...
Amikor a térdre rogyó zuhanásban
már semmit nem remélsz,
csak élsz - mert vagy
és már nem kergetsz fáradt álmokat...

Amikor már nincs benned kérdés,
csak érzed, ahogy
hull szét az egész,
mi testedben valaha egy volt:
szív, lélek, erő, ész...

Jöjj
és mártózz meg mosolyomban
- én már érted vagyok

Jöjj!
Pihenj meg szárnyaimon
és lebegj egy mozdulaton
- hisz én azért vagyok,
hogy őrizzem
a pillanatod.

Arany-Tóth Katalin