Nagy Ilona: A zene tovább szól...

Csak hallgatom a zenét. Mégis érzem, hogy lágy hullámok ringatnak, s szeretve simogatják a bőrömet. A  víz kellemesen hűvös. Néha belecsap az arcomba egy-egy hullám, s a tenger csak zúg - egyre zúg...A sziklákon nagyokat csobbannak a korall-kék hullámok, és felajzva térnek vissza a tengerbe. Aztán habosan tovasuhannak.  Majd újból erőt merítenek, és visszatérnek. Kristálytiszta a víz. A tengerfenéken ücsörgő kavicsok tarka varázsa, káprázatos. A parti kövek csillognak a fényben. Csinosra  fürödték magukat, mint a nyalka legények. Kicsit távolabb, a homokosparton, pálmafákat simogat a tengeri szél. Leveleik néha összekócolódnak, aztán megint kisimulnak. Hajladozva, lágyan ringanak a széllel. A Nap már búcsút int a látóhatár alján, s fénye brokát-vörösen rásimul a víz felszínére. Egy vitorlás himbálódzik a sófehér habok hátán, s engedi, hogy a tenger kedvére játsszon vele. A sziklákon túl, a parti fövenyen, vöröskavicsos út vezet a meredek hegyoldalra, ahol ezernyi apró virág tarkítja a mohazöld pázsitot. A Nap, az utolsó szivárványával még megérinti a látóhatár szélét,  s dús pára cseppjei csüngenek a levegőben. Fülemben folyamatosan szól a zene, s már az egész táj ringatózik. A korallzátonyok, titokatos, vízalatti városban gyűlnek össze. A partra sodródott csigák hermelin-fehéren vakítanak az esti szürkületben, miközben a félhomály lassan ráborul a tájra. Előbb hajnal-narancs, aztán láz-vörös, majd hagyma-lila színre vált az égbolt. A parton már meggyújtották a fáklyákat,  de a tenger, fáradhatatlanul morajlik.

Lazán felfekszem egy hullám hátára, s fölöttem már látszanak a hunyorgó csillagok. A zene pedig tovább szól...

Nagy Ilona