2011. október 30., vasárnap

Szabó Lőrinc: Fenn és lenn


Óh, izgalmak rokonsága! Vakít
a roppant hő, olvadt anyagait
keveri benne, ércet, salakot
együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy
a napban a szárnyra kelt elemek,
test s lélek egy káprázatban lebeg,
testben-lélekben egy isten. Soha
nem tudtam én, később se, micsoda
erők fújtak rám, s vittek, tollpihét,
és hogy annyit magyarázkodtam, épp
a zavar tette, a rémület, a
csodálkozás: az Egy alázata
a sokba, szennybe, le, s a Szellemé,
s az ő kiváltsága az ég felé
röppenni megint, tisztán, fényesen,
hogy keveredjék a fenn és a lenn:
szent minden csók és minden őrület,
ha végtelen vágy tölti a szívet.

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Érzékenység


Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpített,
ami csak tetszett vagy keserített,
úgy vitt a túlzás: szög ferdült, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Pocsolyák


Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet
s egy pillanatra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az, amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyú fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele
s szerettem volna mutogatni… De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Szivárvány Pest fölött


A vihar elvonult. Kilépek
a kapualjból, ahová
bevert a zápor. Már csak egy-két
elkésett csepp zizzen alá

a kék égből… Hogy kiderült a
mennydörgő nyári délután!
Tele megint az út, a járda
és minden friss lett és vidám.

Indulok. Egész negyedórát
vesztettem a kapu alatt.
Sietnék, de máris megállít
szép varázslóm, a pillanat:

végesvégig lángol az utca,
mint egy kigyulladt nagy tükör,
s a végén, lent, a Margithídnál
az alkonyi nap tündököl

és szinte leolvad a földre
és új tengert gyújt az arany
ablakokon s a nedves aszfalt
párolgó pocsolyáiban.

Sietnem kéne, de csak állok
és nézem az arany napot
s mikor szemem már belesajdul
és könnyezve elfordulok,

kelet felé a szürke város
felett új színjáték fogad:
két óriás kar fut az égre
s parázsló ívben összecsap

és Újpesttől Csepelig érnek
a puhán izzó félkörök
s én szédülve, káprázva állok
a nap s a szivárvány között.

S égni szeretnék, szállni én is,
szín lenni, válasz, üzenet,
tükrözni, hogy mily gyönyörűek,
jelt adni, amit értsenek,

és majdnem sírva fakadok, hogy
a szépség milyen idegen:
nem értem ezt a ragyogást, és
ő sem tud az én nyelvemen.

És sápad, kihűl a szivárvány,
kialszanak a pocsolyák;
fájva és megbékülve, lassan
megyek a dolgomra tovább;

de azért melegebb a szívem,
melenget, őriz valamit,
egy boldog percet, melyre vissza-
gondolni mindig jólesik.

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: A belső végtelenben


Szellemem néha a test ágyába merül le
és elivódva, mint a por, mit beveszek, 
nézi, bent, szivacsos éjszakába kerülve,
hol a hús eleven tájai ködlenek,

nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes
test tudja csápjait titkokba nyújtani,
azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez
parancsait az ész hiába küldözi.

„Állj meg!” kiáltom, és: „Ne fájj!” s: „Tedd ezt!” Hiába,
a vak gép odabent csak zörömböl tovább
és akaratomon belül, magába zárva,
külön törvény szerint él bennem egy világ.

- Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,
a vér sodrán, amely mint bolond vízesés
föl és alá kering a tűzpiros erekben?
Jártad a szennyek és csodák útjait? És

értettél valamit? Láttad hogy ég sehol sincs?
Nézted már a villogó, álmatlan agyadat,
a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs
s melyben töviseit termi a gondolat?

Nézted, hogy indul a betegség ostromodra?
S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély?
Láttad, hogy hal a láng keserű füstgomolyba?
Láttad, merre lakik a tündértestű kéj?

S láttad, a villamos és feszült idegekben
hogy futnak idegen parancsok szerteszét,
parancsok, melyeket ha megkap, beleretten
híres, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb,

nem több akaratod, e dölyfös, hiú szolga,
mint érzékeny lemez vagy néma óralap,
amelyről az erők birkózását szorongva
olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?

Óh, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam
a test, melyben a szent, kormányzó kémia
erők és anyagok lüktető mámorában
teremt és alakít, mindennek rokona,

mindenség maga is, - be vad és érthetetlen
és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint
barlangi utazó, a belső végtelenben
parányi szellemünk riadtan széttekint!

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Gyermek és bolond

Ki elég bátor hinni, hogy
szükség van a gondolatára?
szépségre, jóra, ideálra?
Csak aki gyermek és bolond.

Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.

Mi mégis csak nézünk magunkba,
bár reménytelen ez a munka:
- „Így szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.

S szók a bolond: - „Más ki segítsen?
Tékozlom magam és teremtek
magam kedvére, mint az isten.”

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Reggel


Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fáról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

Szabó Lőrinc

2011. október 25., kedd


...a gondolatok, mint megannyi átlapozott újság, feküdtek a sarok ölelő árnyában, míg egy nap papírsárkányt hajtogattam a számtalanszor átbetűzött múltból...sarkait élesre hagytam, hogy még utoljára belemarhassanak új jövőt barkácsoló ujjaim hegyébe, akár a rettegő árva, aki magát védve kap bele, -  a felé simogatón nyúló – kézbe...
odakünn táncolni tanította a szél az ősz-szoknyás avart, mikor megzavarva őket, hátukra helyeztem papírsárkányaimat...rajtuk színes szalagként fodrozódtak csalódások, elhallgatások, belém kövesült érintések romképei, és hivalkodón hullámoztak a felhők csúcsain...elengedtem őket, immáron a Sorsra bízva röptük, de hátam mögött folyvást hallik, ahogy éveimet a szalagok visszaéneklik...
nem tágított mellőlem, és én könnyek páncélja mögé bújva imádkoztam...majd ökölbe szorította lelkem a felismerés, hogy nem engedtem el a sárkányt eregető zsinórokat...és lenéztem sebesre vájt tenyerem üresébe...
...akkor érkeztél, és látva a mögötted vadul himbálózó papírsárkányokat már tudtam, hogy mi vagyunk a zsinór, mely a múltunkkal egybevarr...mégsem húzhat le örökkön mélyünkbe ágyazódva, csupán követi lépteinket, de már ártalmatlan...
add nekem őket, és minden félelmedet...kérlek...és tanuljuk együtt a nélkülük-lépteidet, én megőrzöm Neked minden viseletes évszalag utánad kiáltó hangját, és egyszer már nem látsz bennük, csupán egy gyermekien pörgő sárkányt...Te már lelkeddel szelídíted az enyéimet...

Moha

2011. október 22., szombat

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval


1.
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
- Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.
Csak épp nem érdemes.

 

2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.


 

3.
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

 

4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

 

5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

 

6.
Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

 

7.
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.
(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

 

8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?
Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.
Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

 

9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

 

10.
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.
S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

 

11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?
Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.
S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

 

12.
...őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

 

UTÓSZÓ
Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Simonyi Imre

2011. október 18., kedd

Asztalos-Varga Csilla: …illatos emlékeim…


Jácint és frissen sült kenyér illata a lakásban.

Nagyanyó mosolygóra vált szeretete beburkol a tavaszba.
Eszembe jut az illatokról, ahogy kedvenc kakaós és vaníliás csigámat sütötte. Ahogy lisztes kötényére ejtette liszt-vanília-kakaó illatú kezét.
A mozdulatban benne marad egy simogatás…
Eszébe jut, hogy frissen mosott szőke tincseimen a sütemény nyers valósága talán nem ragyogna ékes koronaként.

Alig nyolcévesen is érzékelem a szándékot, és szorosan bújok csodákat rejtő kötényébe.

Asztalos-Varga Csilla

Asztalos-Varga Csilla: … közös pont…


Leültél a kopott szőnyeg szélére, rojtjai kuszaságán át próbáltad megfejteni türelmed titkait.
A várakozás titkát. Kinéztél a kertbe, ahol hatalmas tölgyfák hirdették évszázados hitét a nyugalomnak.

Miért is vagy olykor idegen, olykor fázósan vacogós, hosszú éjjeleken, mikor csak a csillagok fonnak hálót köréd…?

Ha ott leszel, mindent beborít majd az ölelő csend, körülöttünk a rét apró virágok hatalmas csendjével simul el.

Szívünkben titkos zene csendül, te mosolyogsz, elsöpröd a mondatok válasz nélkül maradt kérdőjeleit, s a végtelenségben csak a pont marad.

Kettőnk közös pontja…

Asztalos-Varga Csilla

Asztalos-Varga Csilla: …várostenger…


Fülembe süvített a hajnali szél, ahogy az alagút mélyén állva néztem a suhanó arcokat, a hömpölygő tömeg vágyszárnyán repülve, állomásról állomásra.

Ahogy megálltam, hol a park fáinak illata, hol az egekbe szökő toronyházak árnyai, hol a híd pillérei, hol pedig egy nyüzsgő tér zajtalan hangjai köszöntöttek.

A sokaságban egy kéz megfogta kezem.
Mert tudja, hogy félek.

Asztalos-Varga Csilla