Csillagokkal írom tele a végtelent,
szikrázó gyöngybetűk fekete lapon.
Új eget teremtek,
fukar emléktelent,
süketen születik, látásra vakon.
Aztán minden szépségre
megtanítom,
hogy lehet a sűrű csendet meghallani,
hogy koppan a távozás egy
fahídon,
és mint lehet felhőt az égen hajtani.
Hallgatni, mikor a hold fénnyel
hegedül,
és a húrokon csak az árvaság van.
Belélegezni a sarki fényt egyedül,
villámnak lenni felhők párbajában.
Látni tanítom, mit látni érdemes,
mikor a
hajnal szűz-palástja földig ér.
Alkonyatkor a nap hogy lesz szemérmes,
ha
hunyorgó pillája rőt álmot ígér.
A földet feledni, ha madarak szállnak,
és
tollaik közt dalol a levegő,
ha víg táncot lejtenek ezüstös szálak,
alattuk a
rét szirmokkal fecsegő.
Megtanítom látni a láthatatlant,
mennyi varázslat egy
végtelen gondolat.
Hogy felfoghassa a felfoghatatlant,
elég ha egyedül téged
tanítalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése