Sohasem

Sohasem láttalak ennyire, ilyesforma szépnek még,
Mint egy festmény, virágot szedő lány a pipacsos réten,
Sohasem vártalak ennyire szomjúhozva, a torkom ég!
Csillapítsd csókoddal, ráéhező, kiszáradt égő szám egész héten.

Nem láttam még a színeket ilyen vakítóan káprázónak,
Retinám fogja szivárvány, az élet minden élénk, s pasztell színét,
Nem hatott a víz még ily tisztának, frissnek, átlátszónak,
És érzem a szerelemnek édeskeserű csodálatos ízét!

Végre már nem fáj a magány, az irtó, a borzalom,
Gyötört arcomról leradíroztad mivoltoddal magány ráncait,
Benned megtaláltam az elveszett álmom, a csodaszép világom,
Boldogan sétálok már, s az úton a rózsa simít, fa rám kacsint.

Ha vétkeztem, vagy útban voltam, büntetést, szidást kaptam,
Sohasem éreztem, nem tudhattam eddig, milyen, ha igazán szeretik szívem,
Csak szavakat, sóhajokat, mint koldus, odavetett alamizsnákat kaptam,
Lelked habkönnyű, hófehér fonatával jöttél, öleltél. És engem!

Megfürdettél, lemostad szíved ékes jóságával rólam bánatnak porát,
S mint éhezőt, megetettél a szerelemnek fehér, puha kenyerével,
Gondozol, mint szőlősgazda legféltettebb aranysárga borát,
Lelked lelkem ölelve, végtelen gyertyaként égjen majd el.

Sohasem akarom csillogó szemedről levenni tekintetem,
Sohasem akarom simításával életet adó kezed elengedni,
Sohasem fogom piciny ajkad csók nélkül hagyni, hisz úgy szeretem!
Minden álmom csupán az, örökké, s csak veled boldogságban élni, vagy halni. 

Fridli Zoltán