2011. február 23., szerda

Ábrándozás


Éjjelente, mikor az álom elkerül,
és mikor a csillagporos felhők átúsznak
szobám hársfaillattól édes bús egén,
és benéznek hozzám napok, csillagok és holdak,
kinyújtom a kezem feléd,
hogy kezedig érjek el...
Elsuttogom a neved,
hogy felébresszelek...
Ó, bár lenne nékem akkora hatalmam,
hogy a falvak s városok zátonyán át
hozzád juthatna szavam!
S mint egy kismadár ablakodba ülhetne lelkem,
hogy ébredésed édes örömét
jó hírként hozhatná a szívembe vissza...
De nem tudlak elérni a kezemmel:
mint olaj, oly sűrű az éj,
s elkerül a fény:
szobám fala rácsként bezár.
S nem hallod meg suttogó szavam sem:
mint kemény fagy sötét viharában
a méla csengettyűszó,
elhal suttogásom éjem árnyain.
De gondolataim egy szelíd angyal
elviszi hozzád
s ilyenkor az enyém vagy,
az enyém mindörökre...

Lajos Béla

2 megjegyzés:

  1. A gondolat mezsgyéjén távol a világtól, ahol megpihenhet a meggyötört lelkű vándor minden álom beteljesül és a szív, szabad utat enged a szárnyaló képzeletnek.
    Gyönyörű verseket hoztál, drága Moha!
    Szeretettel ölellek.
    Magdi

    VálaszTörlés
  2. Álom az ébrenlétben. Ilyenkor mindent lehet!
    A szerelmes képzelet minden utat megtalál, hogy elérje kedvesét.

    Köszönöm ezt a csodát!

    Végtelen baráti szeretettel ölellek.
    Miki

    VálaszTörlés