Most csak szeretlek

Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom, ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem. 

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok…

…és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében

Szilágyi Hajnalka