Van az úgy, hogy a távoli életigenlők
hangjai áttörik a csendem,
nem akar komolyodni fejemben a felnőtt,
játszani hívja az éjjeli felhőt,
fénykoszorút fon a renden,
van az úgy, hogy a szélbe szaladnak az árnyak,
csillagot lépnek az éjbe
üres nappalokat elfelejteni várnak,
hűs takaróm, ez a csöndes alázat
elfoszlik, rongyokra tépve…
van az úgy, hogy a rám omló ólomidőben
fuldoklik bennem a dallam,
tehetetlen a szárnyaló lélek, erőtlen
próbái nem viszik messze belőlem,
s én hagyom,
hogy elmúljon halkan.
Hepp Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése