Pablo Neruda: Óda a jelenhez

A jelen
perc
oly sima,
mint egy asztal,

e mai óra,
e mai nap
oly üde,
tiszta,
mint az új poharak,
mikre a múltnak
pókhálója
sem tapad,

vegyük hát
finoman ujjaink
közé a percet,
ők faragják
ki alakját,
vezessék
növését,
oly új és
oly eleven,

semmit sem őriz
a menthetetlen tegnapokból
a múltból, a letűntből,
a mi édes
gyermekünk ő,
e percben is, nézd,
velünk nő,
homokot hord
s eszik
a tenyerünkből,

ragadd meg,
hogy ki ne csússzon,

álomba vagy szavakba
ne fúljon,

fogd jó erősen,
kösd a kezedhez,
parancsold,
hogy legyen engedelmes,

köveztesd
úttá és öntsd haranggá,
géppé,
könyvvé, csókká,
simogatássá,
vágd ki gyönyörűséges
illatát a fából,
ácsolj
belőle széket,
és fond ki nádból
a karját,
s nézd meg,

vagy inkább
csinálj belőle
lépcsőt!

 

Lépcsőt,
hogy fokról fokra
hághass
a jelenben,
feszítsd a lábad
a jelen grádicsának,
s menj feljebb,
egyre feljebb,

azért ne túl magasra,
csak addig,
hogy megjavíthasd
a tetőn
a csatornát,
ne túl magasra,
ne fel az éghez,
csak addig, hogy az almát
elérhesd,

nem a felhőket,
őket
hagyd lengni fel az égig
és szállani a múltba.

Te
a jelen vagy,
az alma,

nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe, sugárzik,
mint valami csillag,

no. tépd le,
harapj belé és vágj fütyörészve
további útjaidnak.

Pablo Neruda 
Somlyó György fordítása