Beszélj magadhoz, akárha én tenném, ahogy fáradt tükrödből feléd kapva, félelmeid leplét vonnám le rólad és látnád, hogyan foszlik fel a sötét…szinte beléd mar a fény,édes fájdalom...élsz...

...és beszélj a vágyaidhoz, amelyek soha nem koptak el benned, és a lélekváltások zuhanásai közt sem sértettek fel...és vigyázd őket, mert értük és velük élsz, ők tartanak felszínen, mikor alábuksz lélekcsónakod imbolygó törzsének…lélegezd hát be őket...

...beszélj az élni akarásodhoz, ami minden reggel szívdobbanásba csókolja ébredésedet, ami mozdítja minden porcikádat, ahogy elcsalogat a patakhangú erdők mélyébe, mert csak a Jóisten teremtményeinek közelében találkozol magaddal...

és ott beszélj magadhoz ismét, mintha imát mormolnál, az egyetlent és valót, ami belőled szakad fel, és kötetlenséggel fűz egyre ingoványosabb rejtekedhez...

...beszélj a múltadhoz, hadd távozzon szabadon a távolba szárnyaló madárdallal, és visszaverődő hangjait olvasd ki a fodrozódó tavakból, ahol megváltozva körkörös ívekkel szalad a partra és eltűnik, egy új lehetőséget hátrahagyva...

és beszélj a hazavezető úthoz, ahol a lelked és elméd keresztúthoz ér…mert a városi zaj és a mindennapok nem rajzolnak vízköröket eléd...de beszélj a macskaköves utca dalos koppanásához, az ismerős arcokból rajzolt szívbilétákhoz, melyen mindenki hagy neked egy szót, és olykor bőven elég a ki nem mondottság, az összebiccentés...

...beszélj ahhoz, aki mosolyog benned, aki szalmakalapos mezítlábként rohan át az előítéletes életen, és beszélj ahhoz, aki zokog belül, akinek minden könnycseppje egy hangos sikítás, melyet mégsem hallhat meg egyetlen fül, csupán ott bent a lélek, és ne akard megvigasztalni, hagyd a gyógyulatlan vart felszakadni, hiszen ameddig a sebek alatt a lélek ki nem tisztul, addig folyvást sebet hajt...

...beszélj ahhoz a kedvenc, színes ruhához, melyet fölvéve mindig vidámérzet költözik beléd, amelyben úgy lépkedsz, mintha inkább libbennél, és nem kell, hogy másnak tessen, hiszen elnyűtt, és sokkal inkább már otthoni viselet, de hozzád tartozik, bőröddé vált...és sokat átélt veled...

és beszélj legszebb emlékeidhez, de ültesd asztalodhoz a kíméletleneket is, meglátod majd, hogyan szelídítik meg egymást, és miként igyekszik a Sorsmérleg egyensúlyt teremteni...

beszélj igaz barátaidhoz a csendeddel, ha már nagyon megfáradtál, de mindig tudd, a jó lélekbe lerakott szavaktól könnyebb lesz a terhed, használd ki, ha helyet kapsz valakiben, legalább ameddig megpihensz...vinned úgyis neked kell életeden át, de az hosszú út...közben ezer apró pihenő kell...

és beszélj a gondolataidhoz, amikkel tanulod magad, hisz minden napodon egy új előadás vagy tested színházában, csak a szereped nem tanulható, mert az Élet adja a forgatókönyvet, mit rajta kívül senki sem látott azelőtt...felgördül a függöny és senki nem segít a súgólyuk mélyéből, mert minden ösztön szülte, csontig hatoló valódiság, ahol nincs  beugró színész, nincsenek kulisszák, csak a sorok, miket Te írsz hozzá(d)...

Moha