Asztalos-Varga Csilla: …utóhang…

Percekként rohantak el az órák a nehéz karosszék
ölében ülve. Előbb tán még a Nap sütött, most már
a sötét égbolt fonja körbe a szobát.

Nem mozdulok. Már nem fáj, ahogy karomba
vág a tölgyfa, már nem érzem lábamban az apró
tűkatonák szigorú menetelését. Már nincs süket
csend bennem.

A könyv lapjai is, mintha önmagukat hajtanák.
Minden sorát, gondolatát érezni akarom. Valahol
a mellkasom közepén égő foltként dörömböl
a szinte befogadhatatlan szépsége a fájdalomnak,
szeretetnek, egy találkozásnak, életnek, halálnak.

Néha felpillantok. Megállt a lét körülöttem, csak
az arcom mozdul, ahogy a lámpa fénye megfesti
könnyeimet.

Megrázó találkozások, ezer jellé sűrűsödő
gombolyag…melyben megláttam az utamat.

Becsukom a könyvet s a világ csendben összeér.

                                                                                                                        Asztalos-Varga Csilla