Vajon mi végre kaptuk a teremtőtől a művészetet? Azt hiszem, elsősorban azért, hogy meghatározó része legyen életünknek, hogy felfrissítse a szürke és piszkos hétköznapokat, hogy varázserejével talpra állítsa az eltiport embert az emberben. Ha nagyon banális akarnék lenni, azt mondanám: azért, hogy boldogságunk legyen a boldogtalanságban. Belátom, ostobaság ezekről beszélni a mai világban, hiszen korunk vezérlő eszméje a jólét, a haszonelvűség, s úri parfüm hozzá a pénz ringyó-szaga. De azt leszögezhetjük: a művészet mindig gyógyír, mindig humánus, ám néha néma kegyelet helyett ordító kegyetlenség. Mert sokszor csak az észveszejtő kitárulkozás segít elviselni a tragédiák fájdalmát.

Fazekas István