...kellenek a napok, az értelmetlen menetelés órákba görnyedő percei, ahol az időt megkergült mutatók jelzik. Ahol sorra gyűrűzik a folyvást más irányba mutató kérdések sora, és robog a másodpercek gyorsaságával keresztül a lélek-óralapján...megáll szinte a szív, a sóhaj bent szakad, mikor az emlékek kis-és nagy jelzői egymáshoz simulnak és ismerős hangokban csendülnek fel, újra, és újra, és újra...megint egész van...egy újabb egész nap hullt elvérezve a könnyeit mélyre ásó akarat alá, és ismét sebbé varosodott bennem egy „miért”, mikor az alkonyszín álmodás csavart pólyát körém...elkerül a feledés, kése kicsorbul emlékeim ezüstszín élei hátán, és én lázasan szorítom magamhoz minden pillanat távolinak tűnő délibábját, s nem eresztem felfoszlani megélt pillanataim egyetlen cérnaszálát sem...

Moha