Mintegy tíz percig táncoltunk. Lépéseink ritmusában, testünk lágy és kellemes súrlódásában is fennmaradtak a vélt, gondolt és feltételezett ellentétek. Pedig a környezet s a ruhák milyen más együttessé tették ezt, mint voltak a térdnadrágos, országút melletti séták. Akkor is ketten voltunk, közel egymáshoz, feküdtünk egymás mellett. De ebben a helyiségben minden - a színek, illatok, zene, ruhák, viselkedés, a tánc - az érzékek ébrentartását szolgálta. És ebben az állapotban ugyanolyan élesen éreztem mégis, hogy milyen kevéssé ismerjük egymást. Neki nem kell az, hogy szeressem; nekem pedig nem kell más tőle, mint hogy szeressen.

Aszlányi Károly