A vágy nem ismeri az utakat,
sem a félelem útvesztőit,
csikorító
télben virágzik,
rozsdamarta
őszben tündököl.
A vágy nem ismeri a rácsokat,
a
megbotló szív rohamait,
hínáros
szavakat nem suttog,
nem
hazudik vérbő dáliákat.
A
vágy nem ismeri az álmokat,
a
lélek feketülő éjszakáit,
látomások
hálójában nem remeg
ablak
négyszögében nem istenül.
A
vágy nem ismeri az elmúlást,
krizantémok
szirmain nem pihen,
él
kortalanul homlokunk mögött:
lobogtatja
a létezés szele.
A
vágy csupán önmagát ismeri.
Nagy
István Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése