Jorge Bucay: Életmesék

Szobám egyik falán egy szép régi óra függ, de már nem jár. Mutatói megálltak, és szinte öröktől fogva, háborítatlanul, pontban hét órát mutatnak. Az óra szinte már csak haszontalan dísztárgy a sápadt és üres falon. És mégis, a nap folyamán van két olyan pillanat, két röpke pillanat, amikor az öreg, mintha újjáéledne hamvaiból, mint a főnixmadár. Amikor a város órái kongva-bongva elütik a hetet, az óraszerkezetek kakukkjai, gongjai hétszer egymás után elmondják éneküket, akkor mintha a szobában is életre kelne az öreg óra. Napjában kétszer, reggel és este. Az öreg óra ilyenkor teljes összhangban érzi magát a világegyetemmel. Ha valaki csak e két pillanatban látná az órát, azt mondaná, tökéletesen működik. Ám ha elmúlik ez a pillanat, amikor a többi óra dallama elhallgat, s mutatóik járják tovább egyhangú útjukat, az én öreg órám elvéti a lépést, hű marad ahhoz az órához, amelyben egykor megállt. Szeretem ezt az órát. És minél többet beszélek róla, annál jobban szeretem, mert mindannyiszor úgy érzem, egyre jobban hasonlítok rá. Én is megálltam valamely időben. Én is úgy érzem, mozdulatlan vagyok, lecövekeltem, haszontalan dísztárgy vagyok egy csupasz falon. De vannak röpke pillanataim, amikor titokzatos módon eljön az én időm. Ilyenkor érzem, hogy még életben vagyok. Minden fényessé válik, és csodálatos a világ. Tudok alkotni, álmodni, repülni, és ilyenkor többet mondok el, többet érzek, mint a fennmaradó idő teljes egészében. A dolgok e harmonikus együttállása rendre ismétlődik, mint valami megváltoztathatatlan sorozat. Amikor először éreztem ezt, próbáltam ezekbe a pillanatokba kapaszkodni, gondoltam, örökre megállíthatom őket. De nem így történt. Ahogy az öreg órától, tőlem is tovaszáll a többiek ideje. És ha elmúlik ez a pillanat, s a másik órák, melyek másik emberekben laknak, folytatják útjukat, én is visszatérek megszokott, mozdulatlan halálomba, a munkámhoz, a kávéházi beszélgetésekhez, unalmas jövés-menéseimhez, amit életnek szoktam nevezni. De tudom, hogy az élet másvalami. Tudom, hogy az élet, az igazi élet, azon pillanatok összessége, amelyek röpkék ugyan, de azt éreztetik velünk, hogy összhangban vagyunk a világegyetemmel. Majd’ mindenki, szegény, azt hiszi, hogy él. Csak a teljesség pillanatai vannak, és akik ezt nem tudják, és örökké akarnak élni, azok a hétköznapiság szürke, folyton ismétlődő világára vannak kárhoztatva. Ezért szeretlek, öreg órám. Mert mi ketten egyformák vagyunk. 

Jorge Bucay: G. Papini: Az óra, amely hétkor állt meg c. elbeszélése nyomán