szenderedő parázs őrizte elfagyó emléked, lélekhasábok álltak gőgös tornyot odakünn, de én védtem új lángok izzásától utolsó korommal belém vésett üzenetedet...

Moha

lefejtettem testem

a rád-gondolásról

és a lelkek tovább- „szeretkeztek”...

Moha

találkoztunk, mikor nem voltál ott...ahol rólad mesélt az üszkösödő délután, és pocsolya őrizte képmásod, ahogy átlépted menekülő pillantást vetve le rá...tudom, ki vagy, hisz borostyánként kúszik feléd minden, ami engem formál...és ujjaid közül szököm tova a holdfénnyel, vágyak izzó pernyéin át...

Moha

sose várj feloldozást, megnyilatkozó szavait a jóváhagyásnak, hiszen az ősz is kérdezetlenül vérezteti el a lombkoronát, gyönyörűsége mégis lélekbe váj, és Isten sem győzheti le minden sötét gondolatod hajnalát...önmagad légy vesztőhely és szülőágy...

Moha

a csend bársonyszékébe süppedt el annyi gondolatom, s fejtámla mögé bújtatja magát áttetsző itt-nemlétem...a Sors hátam mögé settenkedve próbál meglepni, de nem leli, csupán földbe nőtt köpenytestem pamutburkát...nem vagyok itt, csak foszló felhőkről lelógó esőcseppben látszom, vagy tovakúszó napsugár utolsó káprázata formál...lecsendesedtek a falba vénülő fél-sóhajok bennem, horgolt csipkehálón át szőtte belém póktestét az újjászületés.

Moha