szenderedő
parázs őrizte elfagyó emléked, lélekhasábok álltak gőgös tornyot odakünn, de én
védtem új lángok izzásától utolsó korommal belém vésett üzenetedet...
Moha
lefejtettem
testem
a rád-gondolásról
és a lelkek tovább- „szeretkeztek”...
Moha
találkoztunk,
mikor nem voltál ott...ahol rólad mesélt az üszkösödő délután, és pocsolya őrizte
képmásod, ahogy átlépted menekülő pillantást vetve le rá...tudom, ki vagy, hisz
borostyánként kúszik feléd minden, ami engem formál...és ujjaid közül szököm
tova a holdfénnyel, vágyak izzó pernyéin át...
Moha
sose
várj feloldozást, megnyilatkozó szavait a jóváhagyásnak, hiszen az ősz is
kérdezetlenül vérezteti el a lombkoronát, gyönyörűsége mégis lélekbe váj, és
Isten sem győzheti le minden sötét gondolatod hajnalát...önmagad légy
vesztőhely és szülőágy...
Moha
a
csend bársonyszékébe süppedt el annyi gondolatom, s fejtámla mögé bújtatja
magát áttetsző itt-nemlétem...a Sors hátam mögé settenkedve próbál meglepni, de
nem leli, csupán földbe nőtt köpenytestem pamutburkát...nem vagyok itt, csak
foszló felhőkről lelógó esőcseppben látszom, vagy tovakúszó napsugár utolsó
káprázata formál...lecsendesedtek a falba vénülő fél-sóhajok bennem, horgolt
csipkehálón át szőtte belém póktestét az újjászületés.