2011. február 21., hétfő

Sokszor ülök itt percekig a válaszüzenet üressége előtt. Kezem a klaviatúrán nyugszik, és várom, hogy előtörjenek belőlem a szavak.
Mint ahogy most is. Nézem a cigaretta kéken felszálló füstjét és rád gondolok. Közben képek villannak elém.
Szeretném leírni mindazt, amit hosszú hetek óta nem tudok. Mert nincs rá vers, nincs dal, nincs kép. Csak az a dübörgő érzés a szívemben, a fülemben áramló vér zaja a szívdobbanásom nyomán.
És újra hozzákezdek. Mert nem tudom másnak, máshol elmondani. Tudom, érzem, hogy lehetetlen vállalkozás. Mert hogyan tudnám elmondani, hogy szeretnék néha rohanni, céltalanul, és nevetve-sírva megköszönni a világnak, hogy vagy, és magamhoz ölelni mindent. Hálát adni azért, hogy vagyok, és megélhetem mindezt. Kiállni egy sziklafal szélére, és belekiabálni a semmibe, hogy boldog vagyok.
Hogyan tudnám elmagyarázni az új értelmet kapott szavakat? Hogyan tudnám elmondani, hogy minden sejtemben érzem, hogy élek? Hogyan tudnám megmagyarázni, hogy Te nézel rám vissza a tükörből?
Most érzem, milyen kevés hozzá mindaz, ami rendelkezésemre áll.
Semmi vagyok. És mégis: általad Mindenné váltam.
Merlot

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm hogy megosztottad velünk lelked muzsikáját, ezt az édes melódiát,
    a gyönyörérzést, a szívragyogást , szemed csillogását, a pillanatok mosolyát ....
    ....a szerelem dalát.
    Örülök, hogy boldog vagy, kedves Moha!

    VálaszTörlés
  2. Arozika, szavaidat vétek volna háborgatni, hiszen oly varázslatos módon írtad le az érzetet, melyet ugyanúgy éreztem, mikor olvastam ezeket a gondolatokat. Pontosan ilyennek képzelem a szerelmest, aki ezer szóba simogatná az elmondhatatlant, és mégis csupán egyetlen formálódik benne folyvást, hogy szeret.

    Boldognak lenni, sok apró gyönyörperc lánca, és szeretném ezeket a gyöngyöket megragadni, örökre!
    Köszönöm, hogy itt vagy...

    VálaszTörlés