ki itt vagy még, ki már "csak" szívemben...

Életadó

...anyának lenni olyasfajta Isteni rendeltetés, amely az önfeláldozó szeretetből, megfontolt döntésekből, elkötelezettségből és az oltalom szentségéből tevődik össze...egy anya tanítóvá lesz, lélek- doktorrá, ezermesterré, szakácstündérré, előadóművésszé...az anyáknak több életük van, olyasfajta átváltozás ez, ahogy földi halandókból egy angyali jelenéssé válnak, mert halálukig vállalják a kötelezettségek - egyeseknek édes, másoknak nehéz – terhét…anyának lenni Isteni kiválasztás, nem csupán akarat és elhatározás keverékének megvalósulása, mert igaz anyává válni nem adatik meg, minden gyermekét nevelő nőnek, az ösztönök sárgás fényű lángnyelve fénylik bennük, de van ki önmagát, ki gyermekét égeti vele…ki tudja hány gyermek várja a virágpuhaságú kéz mozdulatát, mellyel feléjük nyúl anyjuk és félelmük sötét sarkába hoz békét, és elhúzva magányosságuk függönyét beereszti egy mosolyán át a szívében gyúlt napfényt...hány gyermek...csókol oly kezet, mely percekkel azelőtt még ütésre lendült az áporodott konyhafülke félhomályában, koldus-madárként próbál csipegetni magának a szeretet véletlen elhullajtott morzsáiból...

...és hány fohászt ragasztanak a gyermekek szellőhátra - felnőtt fejjel - és reptetik a távolba, hogy egy anyai szívre szállva üzenetüket rásimítsák, és örök meghívásukat átadva tudassák a felnőtté vált gyermek is mindig gyermek marad, és anyai szeretet után sóvárogva kel fel és nyugszik le életének minden napja...az én Anyám nem tölti idejét hintaszék mélyébe csúszva, nem férceli a posztó hívó hasadékát, és nem fonja körbe a rokkáról lecsusszanó fonal dolgos kezének körvonalát, forró kemencék felcsapó kenyérillatában sem lelem őt, a sütemények illatozó érzetének sem alkotó keze...ő nap nap után küzdi harcát az Élet megújuló seregeivel, de minden napon Édesanya, ha távol él, ha közel...vajon két távoli lélekpart találkozik még egyszer?

Moha

retinámra

simultak a képek,

amiket

egyetlen villanással

égetett belém

közelséged

ahogy átnyúltál

a „nem lehet”-eken,

hogy mégis

megtörténjen…

érzem, ahogy mélyülsz

bennem

Moha

ezer csillagra

akasztottam

szórt gondolataimat,

csak Veled akarok lenni,

ma éjjel (is)

idebent

Moha

Erdős Olga: Kopogtatás nélkül

Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz - veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek.

Erdős Olga

Koltay Gergely: Csak egyszer úgy legyen

Úgy szeretni, hogy nem tudok, s nem mondhatom, mit gondolok
az olyan mint a fák, ha nem nőnek tovább.
Úgy élni, hogy nem láthatok, s nem érzed, csak tiéd vagyok,
az olyan mint egy szó, a ki nem mondható.

Csak egyszer úgy legyen, ahogy én elképzelem, mindkettőnknek jó legyen
az ajtó nyitva áll, ha hív egy új világ, érezd úgy, hogy jó Neked velem
Hogy jó legyen velem, csak egyszer úgy legyen.

Úgy szeretni, úgy hogy nem tudod,
s mondjam soha nem várhatod,
az olyan mint egy ág, mely szívünk fonja át

Csak egyszer úgy legyen, ahogy én elképzelem, mindkettőnknek jó legyen
az ajtó nyitva áll, ha hív egy új világ, érezd úgy, hogy jó Neked velem
Úgy várni valakit s érezni, hogy nem jön el, ölelni már többé nincs kivel.

Csak a vágy, hogy legyen folytatás,
érezd úgy, hogy jó neked velem,
Hogy jó legyen velem, csak egyszer úgy legyen.

 Koltay Gergely

Komáromi János: Ezt jelented

Szem fénye sötét éjszakában,
szív hangja csönd udvarában,
mosoly a kín kapujában.

 

Ezt jelented nekem.

 

Vízcseppek cserepes ajkakon,
hűs kéz gyöngyöző homlokon,
Nap fénye fagyos csúcsokon.

 

Ezt jelented nekem.

Komáromi János

fel nem szakadó

szóképekbe simítottalak

már megannyi

rám hajló perc

mélyén,

mert néha

megijeszt, hogy

szavakba zárva

megszűnhet

hozzám fűződő

titokzatos vágyad

mindenné válhatnál

de én

semmiségemmé akarlak tenni...

Moha

Tristan Tzara: Elágazás

Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát
A fű közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.

Tristan Tzar 

Somlyó György fordítása                                                      

Bíbor Kata: Röptetés

Felengedsz
(el)
röptetsz
a szél simít testemen végig
beleforgatsz a Napba
zsinórod egész az égig
kitart
picit rántasz rajtam
jobb útra terelsz
messziről nézed
hogyan szelem
le a felhők csücskét
formázok belőlük szépet
s ha kipirult arccal megülnék
egy fellegen
várnám az ég másmilyen legyen
a kellő pillanatban
visszahúzol 

megijedsz a csillagoktól
mert ott van mögöttük az éj
tudom
tudod
kezedbe zuhanok

mindig oda vágyom
ne félj.  

Bíbor Kata

A szerelmi boldogság nem abból áll, hogy minden érzelmi energiánkat egy személyre sugározzuk: az embernek egyszerre egy egész csomó dolgot kell szeretnie, s ezeknek az összessége ölt testet a szeretett lényben, aki - ha igazán szeretik - szerelmese szemében a bimbózó orgonák virága, egy hajó lámpásai, az iskolai csengő, egy táj, felejthetetlen beszélgetések, jó barátok, gyermekkorunk egy vasárnapja, egy kedves hang, mely megszűnt beszélni, a legkedvesebb ruhánk, az ősz, a tavasz, a nyár, a tél, s az emlékeink, mert az emlékezés az élet veleje, a kenyér és a víz. Ezenkívül: teljes leltára minden vágyunknak és álmunknak, ami érthető, mert benne igazán minden vágy és álom egyesül.

Truman Capote

Nagy István Attila: Megmártózom

Forró a bőröd, mert engem szeretsz,
s magasra csap a lázad.
De nem hozom a vizes ruhát,
eldobom a csillapítókat,
engedem, hogy elégjek,
pedig nem vagyok
buddhista szerzetes,
sem életunt kalandor.
Megmártózom a tűzben,
s engedem, hogy a salakot
elsodorja a szél.

Nagy István Attila

megannyi sikoltással

falba karcoltam

hiányperceid

végtelen rúnáit...

egyszer hófehérré

festjük közös

lélekszobánk...

Moha

megláttalak az

erdők zöldszín

végtelenjében,

ahol az árnyakra

szalagot kötött

az illanó

napsugár

és a hűs sziklák

mohás peremén

mosolyod

szegletét rajzolta

a rád-vágyódás

itt közelebb vagyok

hozzád...

Moha

betakarom mezítelen

lelkem,

majd csendben

beléd lesek...

zajt se csapok,

nesztelen zárlak

féltett álmokba...

kintről figyellek

ahogy

szívemben ébredsz...

Moha

Gyurcsó István: Szememben hordozlak

Lehetsz nagyon messze,

akármilyen távol,
közelemben jársz Te,
ha én úgy kívánom.
Szememben hordozlak,
örök tükör vagyok,
belerajzoltak már
a sugárzó napok.
Gyémánt reggelek
véstek a szemembe,
hogy az éjszakáim
veled teljenek be.
S lehetsz nagyon távol,
akármilyen messze,
csak bezárom szemem,
s itt maradsz örökre.
Ki tudna elvenni
tőlem, ha nem adlak!
Itt vagy te, a legszebb,
így csak én mutatlak.
Igazítsd meg hajad
két szemem tükrében,
úgyis ritkán látod
magad ilyen fényben.

Gyurcsó István

Kovács Attila: Fénnyel teli

Fénnyel teli, lágy vonalaidba
Belesimulok, és átölel, és ha
Elmentél, én majd visszavárlak
Addig meg szorosan magamba zárlak
Hogy ne szökj el, mint egy furcsa dallam
Mondd ki a nevem, de csak finoman, halkan
Hogy ne hallja más, csak a Nap meg az ég
Ha menned kell is, maradj itt még

Kovács Attila