Szabó Lőrinc: Óh, tiszta élet, boldogság!

Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákat hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját; láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze, és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket.

Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént, botjával firkált a homokba, aztán elment, újságját ott felejtve a lócán.

Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem, szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút.

Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor; csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön.

Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd: öl, aki harcol, én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved.

De hiába! – én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember, és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorultabbnak érzem magam köztük a kóbor ebnél.

Jobb így, - egyedül, vagy veled – otthagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek, nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh, tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme!

Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé: meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjük a kardliliomok tavához, vagy a hársak alá, ahol kipirult arcú fiúk és lányok diabolóznak.

Szabó Lőrinc