ismét magához ölelt

az est nélküled-szín mélye,

ahol nyikorgó léptekkel

osont el minden téged hívó gondolat,

mert elpihentem már benned régen,

mégis felriad valami,

a  Téged váró önmagamban...

még odakint sárga színnel pörgeti az ősz

lehulló gondolataimat,

minden egyes szót,

amely már úgy köti hozzám

léted, ahogy örökzöldek

őrzik meg féltett szeretőik

zöld ölelését...

és libben a nyár ringó szoknyája,

táncba vezeti gondolataim

csetlő vétkeit,

melyek egyetlen szívdobbanásod

melegét hordják,

mert elfogyhatatlan vagy bennem.

elalvó pillantásom pilládra zárul

bőrödön át lélegzik

megannyi sejtem,

hogy szó se férjen már

összehajló vonalunk közé...

...tovább álmodlak.

Moha